Philoktétész, Jób és a többi nyomorfi

„Csak a királyi sors adhat teljes emberi tragédiát. A nyomorgó vagy a beteg ember élete nem lehet tragikus. Akinek nem adatott meg az a lehetőség, hogy szabadon rendelkezzék magával, az még azt sem tudhatja, hogy ember-e vagy állat. A szegénység lehet társadalmi probléma, lehet belőle jó naturalisztikus regényt vagy drámát csinálni, de semmi köze a tragikumhoz. A tragikum – legalábbis egyelőre – mint az élet annyi más java, a fejedelmek és a gazdagok privilégiuma.”

Lehel István jegyezte ezt föl, Jászai Mari utolsó hónapjainak krónikása.

Kihívásnak vettem, mint minden olyan véleményt, amely valamit lehetetlennek mond a drámában. Hogy a nyomorgó vagy beteg ember nem lehet tragikus? Biztos? És Philoktétész? A puszta szigeten vegetáló leprás? Jó, Szophoklész Philoktétésze csakugyan mintha híján lenne a tragikumnak. De vajon az elveszett euripidészi Philoktétész? Aki isteni közbeavatkozás nélkül eljut a megbocsátáshoz és a hazafiúi tetthez… (Ilyesmit írtak róla elragadtatott alexandriai olvasói.) És vajon az a szerencsétlen Jób a szemétrakáson, nem lehetne tragikus pláne most, immár a Beckett-drámákon is nevelődött nézők szemében?