Julian Beck

A Kabbalából indul el ő is, mint Borges.

Könyvét maga se tekinti befejezettnek, csak abbahagyottnak. („Ez a permanens forradalom kezdete.”)

 

„…én vagyok a rabszolga, aki szökésről és megint szökésről álmodik, csak szökésről álmodom, és lázadásról, arról az ezer lehetőségről álmodom, hogy hogyan lehet lyukat fúrni a falba, megolvasztani a vasrudakat, szökni, szökni, elhamvasztani – ha kell – az egész börtönt.”

A Zsenik iskoláját író szívem megdobban ennek olvastán.

 

Az ősi zsidó tabukat komolyan vette – ezért szorította hátrébb színházában a látvány szerepét (a szem bűnre visz), ezért próbált színházában a szem helyett más – szerinte hatalmasabb – érzékszerveket funkcionáltatni, amelyek a mozgásra – a „tiszta testek mozgására” érzékenyek.

Eszménye (rögeszméje) lett: a Látáson Túli Színház.

 

A világ még a teremtés állapotában van, segítenünk kell a Teremtőnek – írja.

 

Banalitások, értelmetlenségek a szövegeiben. De az egész összefüggésében a semmitmondó mondatok sokatmondók lesznek. Mint a késői Nietzsche-szövegeknél vagy a keleti vallásfilozófiai iratokban.

Ismétlései: megközelítések. A nehezen megközelíthetőt ostromolja.

 

Egy zsidó Pascal. (Pascal se restellt újra meg újra nekimenni ugyanannak a rejtőzködő igazságnak.)