A királyok ma meztelenek

A vitanyitó előadásban arról is beszéltem, hogy a masszív, cselekvő hősök helyébe egy idő óta újfajta protagonisták lépnek: költők, írók, kutatók, gondolkozók. E pillanatban Pesten Dante, Hemingway, Euripidész, Tolsztoj szerepelnek a színpadon. (Én is színpadra vittem már Freudot, Berliozt, Sheridant – fiókomban most egy Szophoklész. Ezekről nem beszéltem.) Olaszországban alig születik most eredeti dráma, de ami van: Paveséről a David Lajolóé, Maupassant-ról és Flaubert-ről a Codignoláé. Romolo Valli most készül egy Szókratész-szerepre.

Kiket láttam még mostanában ágálni színpadon? Cervantest, Molière-t, Shaw-t, Shakespeare-t, Aesopust, Tristan Tzarát. Némethtől ismerem Petőfit, Puskint, Bolyait, Apáczai Cserét, Misztótfalusit, Husz Jánost, Semmelweist.

És persze a Galileit.

Lehet, hogy éppen vele kezdődött (Brecht Galileijével) a szellem embereinek a megjelenése azon a színpadon, ahol eladdig mély lelki életet élő tirannusok, íjjal felfegyverzett szabadsághősök, megrendítő vezérigazgatók, aktív világboldogítók szerepeltek, egyszóval, a tettek emberei…

 

A vita után Norberto Bobbióval beszélgettünk. Azt mondja, a színházak érdeklődésében ez a fordulat bizonyíték lehet arra az általános sejtelemre, hogy a hatalom emberei híján vannak az autonómiának. Az életben ezt még ideig-óráig elkendőzhetik, de úgy látszik, a drámában ez már nem megy…

A drámaíró tehát elfordul tőlük.

Hát igen, a dráma könyörtelen műfaj.