„Életem, te választató…”

Az egzisztencialisták felismerték, hogy a választás pillanata szorongással tölt el, mert minden alternatívában két világrend kelleti magát, s mert nem is csak a magunk személyében kell döntenünk a „lenni vagy nem lenni” avagy „kinek a pap, kinek a papné” dilemmáiban, hanem – választásunkkal példát téve – elkötelezzük (ha mégoly pókhálószállal) az emberiséget is.

Soha nem próbáltam eldönteni, hogy filozófiának mennyire érvényes az egzisztencialistáké – a legtöbbjüknek jó a stílusa, s ezt szeretem –, de az biztos, hogy az egzisztencializmus mint drámaelmélet: telibetaláló.

Rakjuk csak egymás mellé azokat a szavakat, amelyeket az elején kiemeltem: választás, szorongás, két világrend, a magunk személyében példát téve, elkötelezzük az emberiséget…

Mintha csak egy dramaturgi elemzés címszavai volnának ezek – amelyekkel éppúgy lehet operálni a Hamletet, mint az ingadozó középparasztról szerkesztett párbeszédes együgyűségeket.