A drámaíró naplójából

Drámaírósors

„Mindig mondtam, hogy ez a pálya életveszélyes.”

Lengyel Menyhért írja 50. születésnapján. Milyen mély igazság van ebben! Hálistennek, 94 évet megélt.

„Életem, te választató…”

Az egzisztencialisták felismerték, hogy a választás pillanata szorongással tölt el, mert minden alternatívában két világrend kelleti magát, s mert nem is csak a magunk személyében kell döntenünk a „lenni vagy nem lenni” avagy „kinek a pap, kinek a papné” dilemmáiban, hanem – választásunkkal példát téve – elkötelezzük (ha mégoly pókhálószállal) az emberiséget is.

Soha nem próbáltam eldönteni, hogy filozófiának mennyire érvényes az egzisztencialistáké – a legtöbbjüknek jó a stílusa, s ezt szeretem –, de az biztos, hogy az egzisztencializmus mint drámaelmélet: telibetaláló.

Rakjuk csak egymás mellé azokat a szavakat, amelyeket az elején kiemeltem: választás, szorongás, két világrend, a magunk személyében példát téve, elkötelezzük az emberiséget…

Mintha csak egy dramaturgi elemzés címszavai volnának ezek – amelyekkel éppúgy lehet operálni a Hamletet, mint az ingadozó középparasztról szerkesztett párbeszédes együgyűségeket.

Csakugyan abszurd volt

– „A drámairodalmat megszüntettük. De hogy kit nevezünk ki magyar drámaírónak, mi döntjük el.”

Magyarokra egykor jellemző hősiesség – magyarokra ma jellemző deheroizálás

A L’Espressóban hosszú cikk Semmelweisről. Abból az alkalomból, hogy olaszul is megjelent Céline életrajzi regénye, s hogy az olasz tévé vetíteni kezdett egy új olasz Semmelweis-filmet. Ezelőtt Olaszországban nemigen ismerték. Az orvosnövendékek, akiket a riporter megkérdezett, hogy hallották a nevét, ilyesmit feleltek: – Semmelweis? szélsőbal merénylő… Brecht írói álneve stb.

A hetilap cikke – tanulmánya inkább – a semmelweisi sajátos hősiesség összetevőit elemzi. A természettudományos pozitivizmus és a romantika keverését. Lényegesnek említi a független gondolkozásnak azt a szenvedélyét, amely rebellis magyar hozománya volt Semmelweisnek Bécsben. A cikk írója sajnálkozik azon, hogy a filmben nincs magyar táj és pesti városkép – hozzátartoznék, írja.

Céline Semmelweis-életrajzát remekműnek tartja az olasz recenzens. A nácizmusba tévedt francia író ezzel a könyvvel megváltotta magát. Ha Céline a mennyország kapujában bebocsátást kér – írja a L’Espresso – csak annyit kell mondania arra kérdésre, hogy ki kopog: „egy francia orvos, Courbevoie-ból, aki a Semmelweis-könyvet írta.” Mert ha mégoly esendő volt is, az emberi kultúra egyik legnemesebb jelenségét közvetítette számunkra.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ugyanezen a héten jelent meg egy hazai lapban kritika Száraz György Semmelweis-darabjáról.

Az elismerések közt a kritikus nem mulasztja el megemlíteni, legnagyobb dicséretként: „semmi hősiesség, brávó!”

A magyar közönségnek tehát nem kell félnie, hogy rabul ejti őt a színházban valamilyen divatjamúlt emelkedettség.

A királyok ma meztelenek

A vitanyitó előadásban arról is beszéltem, hogy a masszív, cselekvő hősök helyébe egy idő óta újfajta protagonisták lépnek: költők, írók, kutatók, gondolkozók. E pillanatban Pesten Dante, Hemingway, Euripidész, Tolsztoj szerepelnek a színpadon. (Én is színpadra vittem már Freudot, Berliozt, Sheridant – fiókomban most egy Szophoklész. Ezekről nem beszéltem.) Olaszországban alig születik most eredeti dráma, de ami van: Paveséről a David Lajolóé, Maupassant-ról és Flaubert-ről a Codignoláé. Romolo Valli most készül egy Szókratész-szerepre.

Kiket láttam még mostanában ágálni színpadon? Cervantest, Molière-t, Shaw-t, Shakespeare-t, Aesopust, Tristan Tzarát. Némethtől ismerem Petőfit, Puskint, Bolyait, Apáczai Cserét, Misztótfalusit, Husz Jánost, Semmelweist.

És persze a Galileit.

Lehet, hogy éppen vele kezdődött (Brecht Galileijével) a szellem embereinek a megjelenése azon a színpadon, ahol eladdig mély lelki életet élő tirannusok, íjjal felfegyverzett szabadsághősök, megrendítő vezérigazgatók, aktív világboldogítók szerepeltek, egyszóval, a tettek emberei…

A vita után Norberto Bobbióval beszélgettünk. Azt mondja, a színházak érdeklődésében ez a fordulat bizonyíték lehet arra az általános sejtelemre, hogy a hatalom emberei híján vannak az autonómiának. Az életben ezt még ideig-óráig elkendőzhetik, de úgy látszik, a drámában ez már nem megy…

A drámaíró tehát elfordul tőlük.

Hát igen, a dráma könyörtelen műfaj.

Julian Beck

A Kabbalából indul el ő is, mint Borges.

Könyvét maga se tekinti befejezettnek, csak abbahagyottnak. („Ez a permanens forradalom kezdete.”)

„…én vagyok a rabszolga, aki szökésről és megint szökésről álmodik, csak szökésről álmodom, és lázadásról, arról az ezer lehetőségről álmodom, hogy hogyan lehet lyukat fúrni a falba, megolvasztani a vasrudakat, szökni, szökni, elhamvasztani – ha kell – az egész börtönt.”

A Zsenik iskoláját író szívem megdobban ennek olvastán.

Az ősi zsidó tabukat komolyan vette – ezért szorította hátrébb színházában a látvány szerepét (a szem bűnre visz), ezért próbált színházában a szem helyett más – szerinte hatalmasabb – érzékszerveket funkcionáltatni, amelyek a mozgásra – a „tiszta testek mozgására” érzékenyek.

Eszménye (rögeszméje) lett: a Látáson Túli Színház.

A világ még a teremtés állapotában van, segítenünk kell a Teremtőnek – írja.

Banalitások, értelmetlenségek a szövegeiben. De az egész összefüggésében a semmitmondó mondatok sokatmondók lesznek. Mint a késői Nietzsche-szövegeknél vagy a keleti vallásfilozófiai iratokban.

Ismétlései: megközelítések. A nehezen megközelíthetőt ostromolja.

Egy zsidó Pascal. (Pascal se restellt újra meg újra nekimenni ugyanannak a rejtőzködő igazságnak.)

Philoktétész, Jób és a többi nyomorfi

„Csak a királyi sors adhat teljes emberi tragédiát. A nyomorgó vagy a beteg ember élete nem lehet tragikus. Akinek nem adatott meg az a lehetőség, hogy szabadon rendelkezzék magával, az még azt sem tudhatja, hogy ember-e vagy állat. A szegénység lehet társadalmi probléma, lehet belőle jó naturalisztikus regényt vagy drámát csinálni, de semmi köze a tragikumhoz. A tragikum – legalábbis egyelőre – mint az élet annyi más java, a fejedelmek és a gazdagok privilégiuma.”

Lehel István jegyezte ezt föl, Jászai Mari utolsó hónapjainak krónikása.

Kihívásnak vettem, mint minden olyan véleményt, amely valamit lehetetlennek mond a drámában. Hogy a nyomorgó vagy beteg ember nem lehet tragikus? Biztos? És Philoktétész? A puszta szigeten vegetáló leprás? Jó, Szophoklész Philoktétésze csakugyan mintha híján lenne a tragikumnak. De vajon az elveszett euripidészi Philoktétész? Aki isteni közbeavatkozás nélkül eljut a megbocsátáshoz és a hazafiúi tetthez… (Ilyesmit írtak róla elragadtatott alexandriai olvasói.) És vajon az a szerencsétlen Jób a szemétrakáson, nem lehetne tragikus pláne most, immár a Beckett-drámákon is nevelődött nézők szemében?

Két mondat a tragédia műfajáról

Shakespeare – és korának egész színháza – egy türelmetlen, hitújító és politikai frakcióharcosoktól hangos korban, amikor ember embernek farkasa lett, feledhetetlen leckékkel szolgált mind a főuraknak, mind az utca emberének arról, hogy a hatalom paranoiás élvezői, az elűzött zsarnokok, a lenyakazott, felakasztott, börtönbe vetett és a Bedlam nevű tébolyda körül kódorgó, immár szóra sem érdemes voltemberek mindegyike: kimeríthetetlen emlékkincstár, szívig ható fájdalmakkal reagáló idegrendszer, a világot színéről és visszájáról tükröző elme, mikrokozmikus Egyetemesség, szerelemre méltó – akár direkt, akár szublimált formában is szerelemre méltó – Szépség és Unikum.

A magyar (Trianonon túli és Jaltán túli) létben elúrhodó elközönyösödés, szűkkeblűség és bornírtság egyik oka (és következménye): színházi kultúránkból a tragédia műfajának kiszorítása, és az a kiterjedt és hatékonyan működő védekezőrendszer, amely az életből (pláne a közéletből) távol tartja a tragikumot mint alkalomadtán önként vállalható esélyt.

Madárnyelven

Az abszurd drámaírók szeretik a kevéssé érthető nyelvet. Hogy Molière-t idézzem, akinek kisujjában volt az abszurd technika is: például a Mamamusi-avatás szertartásnyelve Az úrhatnám polgár végén. Viszont az érthetetlen nyelv, akármilyen robbanó hatású, egy idő múlva elveszíti érdekességét. Molière jó ökonómiával a darabja végére tartogatta ezt az effektust.

Csurka megtalálta azt a beavatatlanok számára alig megközelíthető abszurd nyelvet, amely a játék során nem veszít az érdekességéből.

Ez a kártyások nyelve.

Hisz előttük ott a tét: nagy halom pénz. Hipnotikus hatású.

Nem mindig lehet érteni, hogy a dialógusokban mi mit is jelent, mégis halálosan izgalmas, amit mondanak, mert nem lehet tudni előre, hogy a talányos kiáltozások és dünnyögések eredményeképp ki fogja behúzni a kasszát, s ki fogja felvágni az ereit.

Púp

Valamikor kávéházi közhely volt élcelődni a provinciális magyar színdarabírókon, hogy nem tudnak jó harmadik felvonást írni. Aztán kiderült, hogy nincs is szükség harmadik felvonásra.

Csak púp a drámán.

Halandó mű, halandó szerző

Akármilyen okból maradjon el az előadás – lábtörés, influenzajárvány vagy mint most: az amerikai elnök látogatása –, a drámát mintha megsebezték volna – a szerző így érzi. És hogy őt magát is. Csepp! csepp! attól kezdve együtt veszítik a vérük, szép csendesen.

Mint a bányarém

A színházban nincs kárhozatosabb, mint amikor belép a színpadra a Jó Ember. Kialszik a feszültség, aki meg van hűlve a nézők soraiban, mindjárt köhögni kezd; aki a sor közepén ül, arra rájön a vizelhetnék…

A kritikusnak eszébe jut Nietzsche, akit oly rég nem olvasott: „Óh, ezek a jó emberek! Sohase mondják ők az igazságot: a szellem betegsége ez…”

A drámaírói mesterség becsülete

A Színház című lap felszólított négy drámaírót, engem is, hogy nyilatkozzunk: mi a drámaíró és a színház viszonya ma Magyarországon? Elnémultak-e a gondok a magyar dráma körül? Mi a helyzete a magyar drámairodalomnak?

A kérdésre Maróti részletes curriculum vitae-vel felel. Szakonyi a próza és a dráma viszonyát elemzi. Csurka a színpadi szerző és a drámaíró közt létrejött különbséget. Amit én adtam, arról azt írja a lap: „Hubay, kérdéseinkre, szép Hubay-cikkben válaszolt.”

Bárhol a világon, ha egy színházi lap megtisztel egyszerre négy drámaírót, hogy kérdéseire nyilatkozzék, igyekszik erre az eseményre – mert ez az – az olvasó figyelmét felhívni. Például azzal, hogy a lapban nem dugja el valahová a jegyzetrovat tájékára, és a címlapon, ahol a lap fontosabb közleményei szerepelnek, a többi kiemelt cikk között feltünteti azt is, hogy négy drámaíró nyilatkozik ebben a számban. Hisz nem is csak úgy mellékesen odavetett nyilatkozatok ezek: tizenegy sűrű hasáb a szövegünk. Törtük magunkat. Talán azt hittük, hogy most! miért ne? Így együtt fellépve…

A címlapon hét kiemelt cikk címe szerepel. Jórészt a lap rendszeres külső-belső munkatársainak nevével. Valamint, első helyen, a szenzáció: a színházi főosztály vezetőjének számvetése saját munkájáról (amelyet eredményesnek ítél).

Hogy négy drámaíró vendége is van e számnak – erről nem tájékoztat a címlap egyetlen szóval sem.

Minek is törtük a fejünket a válaszon? Elég a lap címlapjára vetni egy tekintetet. Magyar drámairodalom? Sehol se vagyunk.

A dráma becsülete

Kik azok a nagy költők, akiket Morus Tamás szerint, az Utópia oly tökéletes társadalmában becsben tartanak és rendszeresen olvasnak?

Idézem:

„A költők közül megvan nekik Arisztophanész, Homérosz és Euripidész, azonkívül Aldus apró betűs kiadásában Szophoklész.”

A négy közül három drámaíró!

A magyar kiadás jegyzeteiben az Utópiát – mesterien – fordító Kardos Tibor Morusnak erre a drámaírók iránt tanúsított nagy megbecsülésére külön fel is hívja a figyelmet. „Igen jellemző” – írja Kardos erről a szupremációról, amit a drámairodalom élvez az Utópia tökéletes társadalmában. Eltűnődöm, hogy mire gondolhatott Kardos Tibor: miért? mire jellemző? Talán arra, hogy olyan országban, ahol Morus Tamás – és vele együtt bizonyára a többi legjobb elme – így becsülte a drámairodalmat: ott érdemes volt, félszázad múlva, Shakespeare-nek megszületnie…?

Tehát Angliára jellemző?

Meghat Kardos figyelme, ahogy ezt a passzust Morusnál kiszúrja. Nézem a fordítás dátumát, a kiadás éve: 1963. Persze ekkor Kardos Tibor már utána volt azoknak a kisszerű indítékoktól vezetett igaztalan támadásoknak, amelyeket hatalmas – és sikeresen eltemetett – vállalkozásáért: a reneszánsz magyar drámák Corpusának a kiadásáért kellett kiállnia… Mi mindent írtak ellene! Hogy elfogult. Hogy túlértékeli. Hogy nacionalista. 1963-ban még frissek voltak ezek a támadások. Fordítás közben bizonyára megdobbant Kardos szíve az idézett passzusnál a latin szövegben. „Lám, Morus is! Neki is ily becses volt a dráma!” És azokra a magyar drámaírókra gondolhatott ekkor Kardos Tibor, akik Mohács után voltak – lehettek volna – Shakespeare kortársai. Akik miatt rajta elverték a port. De lehet, hogy azokra is gondolt, akik később lehettek volna Corneille-nek, Ibsennek, Claudelnek, Eliotnak magyar kortársai.

A jegyzetek közt Kardos tehát finoman felhívja a drámairodalom utópisztikus mennybevitelére külön a figyelmet.

„Igen jellemző” – írja.

Hát igen: egy szép Utópia tükrében a magyar valóságra jellemző ez, amelyben négy és fél százados kitartó erőfeszítés eredményeképp sikerült a magyar dráma becsületét a béka feneke alá szállítani.

Olyannyira, hogy ez az én naplójegyzetem is – magyar nyelven írva, magyar szemmel olvasva – bizonyára úgy hat, mint a paranoia.

Én, Szophoklész

Kitűnő klasszika-filológus barátommal megint egy görög drámát elemezgetünk, az Elektrát. Minden reggel megjelenik hajnalban kidolgozott kérdéseivel, amelyek Szophoklész számára mindig sértőek, drámaírói becsületébe taposnak. S ezeket addig ismételgeti, amíg belelendülök, s elkezdem kiabálni a megsértett drámaíró igazságát. Már én vagyok Szophoklész.

– Pohlenz azt mondja, hogy Oresztész halálának elmesélése hosszadalmas, drámaiatlan betét. Igaz-e ez?

Erre persze elfut a pulykaméreg. A vérig sértett Szophoklész szólni kezd általam.

– Drámaiatlan? De hiszen, ha rosszul mesélik el, Klytaimnésztra átlátna a hazugságon és felkoncoltatná ott helyben a mesélőt, és vele Oresztészt és Pyladészt. Ők az életükért mesélnek. Innét van, hogy oly hosszúra nyúlhat a mese és egyre szorongatóbb. Már verejtékeznek bele és nem merik abbahagyni. Ezért drámai a jelenet, ezért lesz halálosan izgalmas a mese. Minél hosszabb, annál izgalmasabb…

És ez így megy tovább. Hol Pohlenzcel, hol Wilamovitz-Möllendorffal szemben kell védenem a mundér becsületét. Tíz nap óta tart, reggel és délután. Filológus barátom közben minden szómat jegyzi. Filológusi akkurátussággal.

Ebből lesz a következő szemeszterre a kollégiuma. Elmondja majd a rádióban is, megjelenik cikkben, könyvben. Legutóbbi könyve előszavában nyugtázta is ezeket az elemzéseket, sőt a könyv is nekem van dedikálva.

Mondanom sem kell, hogy imádom ezt csinálni. Pótolja a régi főiskolai drámaelemzéseket. Érzem, hogy közben transzba is jövök, mint valami jósnő. Eltelek Dionysosszal.

Vallatóm közben dicsér, bátorít, lelkesít, cukrot ad az ugratott lónak: amit mondok, soha nem látott újdonság a klasszika-filológiában. Igyekszem is kitenni magamért.

Néha elfog a féltékenység. Én is szeretnék megtartani valamit a saját gondolataimból.

Felfirkantok beszéd közben egy-egy emlékeztető szót magamnak. Barátom ilyenkor úgy pillant rám, szótlan megütközéssel és kissé szomorúan, mintha beletunkoltam volna a tányérjába, miután minden jóval teleraktam.

Csak akkor merek magamnak feljegyezni valamit, ha kimegy a szobából.

Az órák egyszerre ütnek

Évek óta mindenkinek Euripides Oresteséről beszélek. Hogy milyen nagy dráma, s ráadásul, hogy milyen aktuális. Rusztnak levelet is írtam, hogy neki való, csinálja meg. December elején azért utaztam Firenzébe, mert ki volt tűzve az előadásom róla a Filológiai Intézetben. Elmaradt, sztrájk volt az egyetemen. Így most fogom megtartani, január közepén.

S tegnap megjelentek a plakátok a római utcákon. Az isteni fiúk, Euripides Orestesének modern változata.

Eszembe jutnak Lengyel Menyhért levelei Hatvanyhoz. Mindig visszatérnek az efféle aggodalmak. Ő írja a Falusi idillt, ámde Bródy megelőzi őt a hasonló tematikájú Tanítónővel; van egy jó témája, de nehogy megtudja más, esetleg egy német, mert elírja előle.

Mosolyogtam ezeken a „szerzői” aggodalmakon. S be kell látnom, hogy – mint a természettudományban – a színházakban is egyszerre érnek be a témák, az ötletek. 2300 év óta csak a filológusok törődtek Euripides Orestesével. S miközben elkezdem mai megközelítésből elemezni, újraírni: ugyanazokban a hónapokban egy olasz rendező előveszi és rendezőileg „újraírja”.

A Gondviselés felvette a programjába a 80-as évekre.

Egy szép magyar dráma

A csatavesztés másnapján a királyi kincstárat a vén és beteges udvarbíró Bornemisza János Budáról a pozsonyi várba menekíti. S aztán nem is adja ki se Máriának, se Zápolyának. Megpróbál kialakítani egy olyan politikai koncepciót, amely meghaladhatja a kettős-királyi magyar szkizofréniát. Ládájában a Koronával kitalál – velencei mintára – egy magyar köztársaságot.

Az Utópiának csak az alapkövét teszi le ő. Meghal.

Hívei hónapokon át titkolják a halálát, hogy ne kellessen kiadniuk a kincseket. („Minden nap kétszer főztek neki, azt az ű komornyiki ötték meg.”) S ez alatt az idő alatt, a hullától és a hazugságtól miazmás levegőjében, egy maroknyi elszánt ideológus – zsarolva és álmodozva – megpróbálja kitalálni és – Bornemisza nevében intézkedve – megvalósítani az eszményi államot. S megmenteni, talán, Magyarországot…

Egyre fellengzősebb, eszelősebb, abszurdabb a cél. De mihez mérve az? A valóságos pusztulás is minden képzeletet felülmúlt. „Legyünk realisták: akarjuk a lehetetlent!” – a tíz évvel ezelőtti párizsi diákoktól tudjuk, hogy van, amikor ez politikai kétszerkettő.

A Kortársban olvastam ezt a történetet, a jegyzetrovatban, mint egy szép magyar történeti anekdotát, idézve Szamosközi krónikájából (Mohácsi veszedelem után való szép emlékezetre való dolog.) Tökéletes dráma!

Ritoókné Szalay Ágnes közli. Ő is érezhette a tragédia-magot benne, a témának drámai formába kívánkozását. Ilyen mondatai árulják ezt el: „A vitathatatlanul merész elképzelés terveinek szálai… Nádasdy Tamásnak kezébe futottak. Mint egy színielőadás láthatatlan rendezője, úgy fogta össze az országot családi és birtokügyletei segítségével.”

Ezt a „színielőadást” színpadon látni kéne.

Paradigmaváltás

Odaadóan olvasom az idevonatkozó cikkeket. Nem is volna nehéz megtanulni az új stílus jegyeit. És e jelekben győzhetsz. Mire vársz?

Ugrifülesek, előre!

A múlt századfordulón is volt egy nagy paradigmaváltás. Akkor ütött be Európában a szimbolizmus, nálunk Balázs Béla.

Az új győzelmes irányzat mérv-adója Maeterlinck volt. „Nagyobb, mint Shakespeare!” – írta Octave Mirbeau, amikor Maeterlinck első darabját elolvasta.

A Figaro vezércikkben közölte a radikális-progresszív dráma eme bulvár-királyának leborulását egy vidéki ország (Belgium) vidéki városában 30 példányban kiadott könyvdráma ismeretlen szerzője előtt.

Shakespeare-t azonban kihagyhatta volna a játékból.

A dialógus művészete

A világirodalom egyik legmesteribb drámadialógusát regényben olvashatjuk. Kosztolányi Nérójában. Nyelven innen és túli kifejezésben gazdag dialógus.

Néró és Britannicus között zajlik le a párbeszéd. Párbeszéd? Párbaj már ez. Életre-halálra megy, változó eséllyel. És mégse pár-beszéd, mert jóformán csakis Néró beszél. Az ő véget nem érő, szájtépő és önkínzó ömlengése közben csak egy-egy szót ejt Britannicus. Röpke szavakat. Egyszer azt mondja: „Ó!” Később azt mondja: „Dehogy.” Aztán azt is mondja: „Hogyne.” Különben csak: „Igen” és „Nem”.

Micsoda súlya lesz aztán annak a kétszavas kijelentő mondatának:

– Beteg vagyok.

Aztán megint Nérónak a hazug, hamis őszinteségi rohama. Britannicus azzal vág vissza, hogy hallgat. Ezek azok a csendek, amelyektől Néró megőrül. A földre veti magát, vinnyog, vagy legalábbis azt mondja, hogy ő most vinnyog. De akkor biztosan vinnyogott is…

Egyenlőtlen dialógus. Britannicus és Néró szövegének aránya, mennyiségre: egy a százhoz. De Kosztolányi mindig tévedhetetlen arányérzékkel dolgozik. S Britannicusnak ezek a lakonikus szavai egyensúlyban tartják a császári szóáradat „gőztorlat-Alpesit”.

A „hallgatni arany” súlya egyfelől. És a szó inflációja másfelől.

A hazudozás paroxizmusában megszűnik az artikulálás, fellép a beszédhiba. Ez a szindróma, amit itt Kosztolányi leírt, később, a háború utolsó éveiben megfigyelhető volt Hitlernél. Néró esetében így jelentkeztek a tünetek: „– Mindent tudok – és ott ordított. – Azt mondtad, hogy – hadart valamit, úgy, hogy maga se értette, Britannicus se.” Egyenlőtlen a küzdelem, Britannicus javára.

Persze, vesztésre van itt fölényben, szegény. Nem nyerhet a császárral szemben.

A dialógus mérlegére rádobják még a két abszolút-fogalmat is: a Mindent és a Semmit. Kosztolányi szorít egyet a szituáción: Britannicust epilepsziás roham kerülgeti…

E hatalmas jelenet befejezése túl van a szón, a csenden, a nyelven.

Britannicus napfényben állt. Néró eltakarja a fénysugárt, amely Britannicusra esett. Kosztolányi ezt így írja le: „Ekkor Britannicus arca egészen fekete lett. Mintegy elhamvadt és megsemmisült.” Ezt persze már filmen kéne látni.

Olyan, mint egy hirtelen napfogyatkozás. A fény, ami marad, irreális fény. Fényen túli fény. És az árnyék pedig – amelyben Britannicus „elhamvadt és megsemmisült” – metafizikai árnyék.

Mándyra várva

Elhatalmasodik rajtam a Kosztolányi-dipendencia. Lehet, hogy mostanában azért ébredek fel – éberen – éjten-éjjel, mert egy novellányi Kosztolányi-mákonyra szomjazom. Már nyúl is a kezem a széles heverőm fal felőli feléhez, ahol az új folyóiratok mellett mindig van egy-két könyv is, és újabban mindig van egy Kosztolányi-kötet is. Mondhatnám: vele osztom meg a fekhelyem.

A fiatalkori novellák dátumán eltűnődöm. Hány éves is volt, amikor írta? Hihetetlen. Sehol egy fölös szó, sehol egy henye mondat. Az 1906-os Istenítélet fiatalasszonyában mintha azt a provokatív és színjátszó Harmos Ilonkát vélném felismerni, akiről gyilkos portrét festett Lengyel Menyhért, a féltékeny rivális, a Tájfunban. Érezhető kéjjel gyilkoltatja meg az asszonyt Doktor Tokeramóval. Az a portré, melyet a novellában Kosztolányi fest hősnőjéről, sem kevésbé gyilkos. Számolgatom: vajon 1906-ban ismerhette-e már Kosztolányi a leendő feleségét, avagy végzetszerűen vesz majd feleségül egy olyan asszonyt, amilyent itt eleve megírt? Az író sohase remélje, hogy nem jár életbevágó következményekkel rá nézve mindaz, amit papírra vet. Minden írás egy-egy eljövendő csapdánk…

S vajon 1924-ben ismerhette-e Kosztolányi az akkoriban született pirandellói művet: a Hat szerep keres egy szerzőt?

Hisz Pitoëff is épp csak most fedezi föl a világ számára századunknak ezt az alapremekművét.

Egy dráma a ruhatárban című novelláját így kezdi Kosztolányi: „Néha megriadok, hogy csak ábrándok közt élek. Nálam otthon a díványon és karosszékekben egész nap árnyak ülnek, akár az orvos várószobájában a betegek. Nekem kell életre varázsolnom őket…”

Szerzőt kereső életszomjas árnyak, akár a Pirandellóéi.

*

És tanmese is ez. Evangéliumi paradoxon az örök Kosztolányi-tanításból.

Nem kell belépni a színházterembe, hogy igazi drámára találjunk. Erre tanít. A ruhatárban, bundák és kabátok közt ül egy asszony. „Haja a halánték körül őszülő, de csak annyira, mintha berizsporozták volna.”

E rizsportól, melyet Kosztolányi finoman ráfújt a ruhatárosnő hajára, már át is varázsolja őt egy társalgási dráma hősnőjévé. Most már akár Marivaux-darab hősnője is lehet.

De azért erre várnia kell.

Az ötéves Mándy Ivánka kapja ezt az ajándékot Kosztolányitól. Ő fog majd egyszer drámát írni a Ruhatárosnőről, akinek árnya csendben ülve várta színpadi szerzőjét…

„Miért ne” etika

Általában arra építették az emberi cselekedeteket, hogy megkérdezték mindennek a miértjét.

Sokra jutottunk vele.

Gide A Vatikán pincéiben felvetette az action gratuite szépségét.

József Attila megfogalmazta a miért-ne? cselekedetek egyedül érvényes rációját, hiszen kiterítenek így is, úgy is.

Most láttam a Hideg napokat. A tisztiasszony felszáll a kivégzendők közé, a teherautóra. Miért ne? Egy új Nóra lép ki a magyar kincstári Babaházból.

Jézus és a fogyasztók

Itt most két rendezésben is láthattam az Adáshibát. Egy modern klasszikusnak ez már kijárhat.

Jézust a fogyasztói társadalom is kisajátította. Rájött, hogy harminc ezüstnél jóval többet lehet keresni rajta. Megjelent először a Jesus jeans. Mindkét nemű fiatalok kedvelt viselete. Norman Jewison megrendezte az új Passiót. A Szupersztárként feltámadt Jézus hatása – tudjuk – frenetikus volt. A tantiemje is.

Szakonyi művének nemcsak az az érdeme, hogy közép-európai (magyar? pesti?) problémaérzékenységgel megelőzte e nagy Jézus-divatot, hanem – s ebben egyedülálló – hogy Jézust szembeállította azzal a bizonyos fogyasztói társadalommal, amely a mass-médiák bűvöletében hipnotizált médiumként hagyja magát manipulálni. A karikatúra csak teljesebb attól, hogy a szocialista fogyasztók társadalmával illusztrálja ezt. (Mint ahogy Molière az arisztokráciát úrhatnám polgárokban kritizálta.)

A televízió képernyőjére ragadt kispolgár egysíkú világával szemben így megjelenik egy teljesebb emberség, amely – ez az irónia telje – itt már transzcendenciának hat, Jézus újabb földönjárásának.

Nem a felkent Messiás jelenik meg a színpadon (bár a magyar rendezés efféle kísértésnek itt-ott engedett), nem is a megváltó Szótér – Szakonyi pontosan disztingvál a történelmi Krisztus-arcok (és szerepek) között –, hanem az Ember Fia. Albérleti bejelentőjén is így szerepel: Emberfi.

A szenvedély álarca

Két jelentős színdarab fejeződik be azzal, hogy a hősnő a nyílt színen végzi el kisdolgát.

Az Octopus és a Macskajáték.

Mindkettőben boldog pillanat ez. Nemcsak a közönség derül, mint afféle kis „baleseten”, hanem a hősnők is megkönnyebbülnek – ami fiziológiailag természetes, és megteremtődik a dráma befejezhetőségének (tudvalevőleg mindig nehezen előállítható) pillanata. Meg merném kockáztatni, hogy ez az incontinentia urinae mindkét drámában katarzisértékű.

Az ifjú Freud franciául írt dolgozatában („Observations et Phobies”, 1894) említi egy fiatal lány esetét, akit ellenállhatatlan vizelési inger kínozott. Freud kiderítette, hogy valami bevallatlan és kielégítetlen szerelmi vonzalom van a háttérben, s a leánykát a pisilhetnék először egy színházban fogta el, amikor meglátta az imádott férfit. Mint Freud írja: „a szerelmi vágy helyébe ott akkor a vizelési vágy lépett.”

Vajon nem kéne-e számításba venni a helyet is, ahol ez a transzfert megesett?

Hogy éppen színházban?…

Ott szokott álarcot öltve vallani a szenvedély.

*

(Ha a nézőtéren sor közepén kapok helyet, és ha unalmas a darab, nem tudom elűzni a gondolatot, hogy mi lenne, ha ki kéne mennem. Szorongásom ilyenkor a klausztrofóbiáig fokozódhat, és pótolja számomra a cselekmény hiányzó feszültségét.)

Az árnyékminiszter programjából

A Valóság közli az egykori „Tervhalmozó” – Gulyás Pál nevezte így – Németh László kultúrpolitikai programját: Ha én miniszter lennék. Látszik, komolyan vette Aczél felkérését. Száz oldalt írt össze. Csak úgy pezseg benne a sok közhasznú gondolat.

Drámaírói elfogultságaim segítenek felismerni benne a drámaírói elfogultságot. A maga drámaírói sorsa neki is – úgy látszik – az élete tétje. Bár lehet, hogy Németh azért kering folyton a dráma körül, mert ő meg felismerte Aczélban azt a színházmániást, akinek szívós élettétje: ki lehessen Magyarországon drámaíró, és ki nem?

Akkoriban, amikor Németh Lászlóval ezt a miniszteri programot íratta Aczél, engem színházi tanácsába hívatott be tagnak: negyedévenként ott kotyogtam el nagy lelkesen, hogy mit kéne csinálni. Így tudhatta, hogy minek kell majd az ellenkezőjét csinálni. Az ülés után kegyelemben elbocsátott minket: mármint Illés Endrét, Bodnár Gyurit és engem, s mögöttünk – mindig mintha véletlenül, mindig ugyanazok – együtt maradt a „kemény mag”: Aczél, Almási és Kazimir – meghozni a döntéseket.

Drámaírói érzékenységemmel Németh tervhalmozásából első pillantásra nemcsak a mindennél mélyebbről fakadó drámaírói aspirációit veszem észre, hanem azt is, hogy milyen szuverén és a nagy nemzedékre valló önérzettel zárja le a sorompókat, és késztetné Aczélt a sorompók lezárására (akit nem kellett ilyesmire nagyon késztetni) a nyomában jövő – már jelenlevő – drámaíró nemzedék előtt. 1963-ban írja Németh ezt az árnyékminiszteri programját. Sarkadi már halott. A fiókjaiból előkerült az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon. Csurkától már bemutatták – szememben legzseniálisabb darabját – A szájhőst. A Ki lesz a bálanya? (a másik nagy drámája) már gondos letiltásban, de nyomtatásban olvasható és köztudott a nagyszerűsége. Kamondy már halálverítékben küszködik a cenzúrával. Vészi Endre drámaírói telitalálata, a Don Quijote kalandja Ál-Don Quijotéval, szintén letiltva. Késdobálók című kétszemélyes drámám 1958-tól négy nekifutásban négyszer megvétózva a próbák során… Istenem, de jól jött volna nekünk akkor egy biztató pillantás fölülről: Németh Lászlótól.

Töredelem, szuverenitás

Az Életünk közli a beszélgetést a Tüzet viszekről. Pontosabban: a tragédia lehetőségéről korunkban.

A folyóirat élén Kunszabó Ferenc tanulmánya Széchenyi István jellemének univerzalizmusáról és a benne lakó végletes kettősségről. Meggyőzően rajzolja meg az öngyilkosság felé vivő cselekményvonalat. „Nem csatázik démonokkal, nem társalog géniuszokkal, nincsenek lelkesülései, hiányzanak kétségbeesései – s még a halál előtti napok bejegyzései is szinte szárazak, indulatmentesek… megfosztva a működési tértől, amelyen ő a nagy, a legnagyobb magyarrá lehetett, most vállalja a rideg szembenállást… S e cselekménysor érvényét még az a borzalmas dörrenés sem tudja semmissé tenni még akkor sem, ha saját keze markolta a fegyver agyát. Azaz, kozmosz méretű külső és belső rengések-dübörgések árán, de a végén mégiscsak vállalta mindkét énjét.”

Ez az értő – mert tragédia-szinten értő – elemzése az egyik legmegrázóbb magyar tragédiának (amely iránt a közérdeklődés mostanában a Széchenyi Naplója bestseller-sikerében nyilatkozott meg) bátorít, hogy higgyek a tragédia írásának az időszerűségében, amelyről ugyanebben a folyóiratszámban Kabdebóval beszélgetünk.

Talán mégsem vagyok afféle szalajtott monomániás, ahogy ezt a színházak környékén szeretik elhíresztelni színpadtól távol tartásom magyarázataképp.

Csupán arról van szó, hogy van a létezésnek, a felelősségnek, a sorsnak egy rétege, alaprétege, amelynek feltárásához a drámai forma kell, és ehhez pedig nagy színészek átélő, alakító tehetsége kell, amelynek feltárásához tehát: színház kell.

Ám talán jön mégis az angyal és megveri szárnyával a vizet.

Ebben reménykedtek a Bethesda-tó partján a maguktól már mozdulni sem tudó inaszakadtak.

*

A magyar színház egyedurai – szoros kliensi kapcsolatokban egy olyan politikai vezetéssel, amelynek a horizontja alig terjed túl az Operettszínházon és a Vidám Színpadon – e feladat elől elvonják a kezük alatt levő színészeket.

Amikor jusst formálok hozzájuk, az nem nagyralátásból fakad, hanem a magamat is emésztő próbatételek muszájából… És még csak azt se garantálhatom, hogy ezek a próbatételeim sikeresek lesznek. Goethe – a legszuverénabb! – is kétség-teli alázattal szólott tragédia-terveiről. Schillernek írta 1797-ben: „Igaz, nem ismerem magam eléggé, vajon képes lennék-e igazi tragédiát írni, de már egy ilyen vállalkozásnak a gondolata is megijeszt, s meg vagyok győződve, hogy összetörnék már az első próbálkozásnál.” Pedig már rég túl van akkor az első tragédiaírói próbatételein, sikerein, a Götzön, az Egmonton, az Iphigénián… És folytatni fogja önemésztő vállalkozását – könyörtelenül – 1832-ig, mondhatni: halála napjáig.

Elégtétel – a porban

– „Ebben a lakásban mi vagyunk az emberiség. Itt kell nekünk megtanulnunk élni. Vagy itt lesz nekünk kampec.”

Emlékezem, valami diadalérzés féle fogott el, amikor a fenti mondatokat leírtam egy kétszereplős dráma (Késdobálók) dialógusában. Úgy éreztem, e fordulattal a drámacsinálásnak (a drámában-gondolkozásnak, sőt: a drámában-létezésnek) egy magasabb szintjére jutottam. Mint a halak, amikor az evolúció során kidobták magukat a szárazföldre vagy felröppentek a tenger színe fölé. Nemcsak kopoltyúval tudok lélegezni. „Enyém a kozmosz!” – és nagyot haraptam a levegőből, amely visszaharapott a tüdőmbe.

1957 nyara volt. A feledhetetlen Nap-hegy utcai ház emeleti nagyszobájában ültem, a Lisznyai utcára kikönyöklő terasz üvegfala tárva volt, s a terasz fölé sátorszerűen boruló narancs-piros vászonernyő kívül rekesztette a nyár hevét és meleg homállyal töltötte be a lakást. Minden évszaknak más az ihlete, mert mások a fényei és az árnyékai.

Ott, a még el nem veszített édenünkben írtam a darabot, fütyülve az akkor rám szakadó abszolút állástalanságra (se Főiskola, se Nemzeti), mert azzal az önelégült hiedelemmel éltettem és áltattam magam, hogy a sokkot kegyelmi állapotra válthatom, s ezentúl mindent meg tudok csinálni a drámában, amit akarok. És persze, mostmár a legnagyobbat akarhattam: a lehetetlennél kezdődött az, amit akartam. Az egzisztenciális megszorításokra erőfitogtató formai megszorításokkal feleltem munkáimban. „In der Beschränkung zeigt sich der Meister” – biztattam magam a még diák koromban Goethétől leakasztott jelszavammal…

Terveztem egy egyszereplős tragédiát is (hamarosan meg is írtam: A zsenik iskolája). De egyelőre kétszereplősre redukált formában igyekeztem megmutatni, hogy egy nép sorsát és 56 utáni közérzetét bele tudom sűríteni két egymással összekötözött drámahős tusakodásába.

Ámde amikor a fentebb idézett mondat kiszaladt egyikük száján, a szerző diadalérzetét az lobbantotta föl, hogy rájött: a végtelenül redukált forma – túl ezen az önmagába kuporodó Magyarországon – a végtelenre nyílik; s egy intenzív drámából – ki tudja? – talán levezethető lesz ennek az önsorsrontó emberiségnek is a képlete.

Két párosult magány: példázhatja a kétmilliárdét.

A becsvágyó szerzői hybrist hamarosan letörte, hogy a Késdobálók meg-megújuló próbáit következetesen, sorra betiltották. (Legelőször, amikor Major kezdte rendezni Szirtes Ádámmal és Berek Katival; aztán egy év múlva, amikor, még mindig a Nemzetiben, Ádám Ottó rendezte volna Kálmán Györggyel és Berek Katival; aztán a Főiskolán, ahol Kapás Dezsőnek rendezésében lett volna ez Csíkos Gábor és Keresztes Irén vizsgaelőadása; s amikor ugyancsak velük Szendrő Ferenc rendezte volna meg az Irodalmi Színpadon…) Így lett világos, hogy a dupla elbocsáttatás csak taktikai elővágás volt. Az igazi cél: a színpadok felé elrekeszteni az utat a túlságosan ambiciózus dráma-akarnok előtt. És hogy a színházak is tanulják meg, hogy ez most már így lesz. Akármit írjon: no pasaran.

A hamvában halasztott Késdobálók revelációs mondata azért mégiscsak felfénylett és igazolódott. Amikor később eljutott hozzám Beckett, nála olvastam, legendás darabjában, hasonló drámahelyzetben, szinte ugyanezt. A Godot-ra várva egyik kulcsmondata ez. Az egymás elviselésére (szerelmére?) ítélt két főszereplő egyike mondja: Mais à cet endroit, en ce moment, l’humanité c’est nous, que ça nous plaise ou non. (Ezen a helyen, e pillanatban, mi vagyunk az emberiség, akár tetszik nekünk, akár nem.)

Elégtétellel és boldogsággal töltött el ez az egybehangzás. Messze esve Párizstól, szinte egy másik világban, pár évvel Beckett után (az ő darabját 1953-ban mutatták be), de mégis: ugyanazon az „örök talajon”, és ugyanabban az évtizedben – és még ha csak egyetlen mondat erejéig is – ott lyukadtam ki posztötvenhatos kétségbeesésemben, ahol az ő hősei is – sívó magányukban – felrévednek szerepükre. Hogy miért is vannak a világon? Hogy mindenki másnál inkább: ők képviselik az emberiséget.

Mégiscsak a Világszellem volt az, amelynek harapását éreztem a tüdőmben.

Köszönöm, Samuel!

Vigasz

Az egyik vak telefonosnő az egyetemen, amikor bementem a szobájukba, megkérdezte, hogy én írtam-e csakugyan az Ők tudják, mi a szerelmet. Tíz-tizenkét éve hallhatta, rádión. Minden fordulatára, szinte minden replikájára emlékszik. Persze, Estella sorsát mondja, őt éli át, Estellát, akiért egyszer eljött Berlioz, hogy elragadja…

Talán mégis megérte ezt a pályát választanom.

Hubay-dráma a Madáchban?

Egyre többször tapasztalom, hogy amit megírok, betelik rajtam. Jobban mondva: rajtam telik be.

Babonás hit volna ez csupán? Vagy csak véletlen? Vagy ez a dolgok rendje, hogy az író életében sorra megtörténik, amit egyszer leírt?

Derűs, baráti arcok köszöntenek az utcán. Gratulálnak, meg olyasmit mondanak, hogy „na, látod”, meg „mondtam én”, volt, aki azt is kérdi: „még visszamégy Firenzébe? Érdemes?”

Aztán kiderül, hogy megjelent egy hetilapban valamiféle hír, mely szerint a Madách Színház készül egy drámám bemutatására.

Bemutatni való drámám még talán akadna, de bemutató nem készül. A hetilap összetévesztett egy kitűnő druszámmal. Persze, ez is valami. Lám, akad újságíró, aki még (már) elképzelhetőnek tartja, hogy színre kerüljek Magyarországon.

Köszönöm. Ez visszaadja optimizmusomat.

S egyszerre csak úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. De kivel is? Velem?

Mondhatnám, hogy velem. Hisz húsz évvel ezelőtt, amikor ezt írtam, én voltam Berlioz:

„Estella: Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

Berlioz: Szenvedtem.

Estella: Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

Berlioz: Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

Estella: Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatják egy operáját, ha jól tudom.

Berlioz: Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyémet nem.

Estella: A Faust?

Berlioz (súgva): Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

Estella: Azért biztosan szép lehet…”

De jólesik ilyen kiadósan magamtól idézni azóta sem játszott drámáimból.

Ki áll a kapu előtt? – Az, aki kérdi

Reggel három óta fent vagyok. Megittam egy nagy főzet feketét. És még mi mindent, hogy felajzzam szellememet ahhoz az akadály-ugratáshoz, amelynek mindig bukfenc a vége. Mióta? Mióta? (A Freud-dráma, persze. Freud röhög rajtam az urnájában.) Biztos, hogy valahol lappang a megoldás, a telibetaláló. Csak elaludtam a megoldást. Vagy fent voltam, de az oxigénhiányos levegőben nem járt az agyam. Vagy máson jártattam, amikor épp erre kellett volna koncentrálnom. Vagy… vagy… Mindegy.

A drámának (ha egyáltalán nevezhető így) a végével van a baj. Ezt mindenki megállapította. Tudom én is. S ezen – mint egy őrült alkimista – a dráma legelején próbálok valami operációval segíteni…

Játszik velem egy gondolat. Utolsó délutánján, Bécsben, Freud azt álmodja (álmodja?), hogy verik a kapuját. Razzia? Házkutatás? És azokat a szavakat hallja kintről, melyekkel a Habsburg-család halottjainak szoktak kérni bebocsátást a Kapucinusok kriptájába. Kiles az ablakon. És ott látja a kapuja előtt – nyitott koporsóban – Ferenc Józsefet. Freud kiáltani akar neki, hogy merre menjenek a kapucinusok felé, de tulajdonképpen ő se tudja…

Ezzel kezdeni? És erre jön az az utazás?

Lehet. Így is lehet…

Vagy útközben rémlik vissza neki ez a koporsós álom? Foszlányokban? És ezért még inkább nyugtalanító?

S akkor a végén!

London „kapujában” ő lesz – Freud maga – az a „halott”, aki bebocsátást kér…

1985. október 10.

Freud hurcolja magával Bécsből Londonba a befejezetlen és megoldhatatlan kéziratot Mózesről, Mózes erőszakos haláláról az Ígéret Földje küszöbén…

S én meg hurcolom magammal ennek a befejezhetetlen és megoldhatatlan Freud-drámának a kéziratát – Freud életének értelmét keresve, amely talán elárul valamit az emberiség végzetesnek látszó önpusztító tendenciáiról.

Így tehát én is egy „kapu előtt” állok már. Batyumban egy „kapu előtt” álló sorsát cipelem. Mint ahogy annak is, akit én cipelek, szintén volt hasonló batyuja egy „kapu előtt” álló sorssal…

Elvégeztetett, és semmi sem tisztáztatott.

Ez a hatalmas móriczi mondat (a szintén valami evidenciáért tusázó Miklós pap agóniájáról) úgy érzem, engem is utolér…

Itt tartottam a naplóírásban, tűnődve ezeken a szekvenciákon, összefüggéseken. Hogy tudjam szavakban tolmácsolni, amit belülről most oly világosan – hogy még csak nem is ijesztően – érzek?

A felkattintott rádióból egy műsor utolsó számának a legvége szól. Sennyei Vera énekli az űrből:

„…Isten veled édes életünk.”

Pátosz

Sok szép előadásban láttam az Egy szerelem három éjszakáját. A Petőfiben, a Madáchban, Szegeden, Váradon, Miskolcon, Szolnokon. Ám van benne egy mondat, amely mindig-mindig hiteltelenül cseng. Mert patetikusan. Fennakad a rivaldán, s a szerző a páholyban hátrébb húzódik, hogy eltűnjön az esetleg odapillantó színházi kritikus szeme elől.

Az új lakást foglaló szeretők fogadalma ez. „Ebben a házban mi csak egymásnak fogunk élni, és az emberiségnek.”

Kétszer is elmondják ezt a darabban. Egyszer direktben, s egyszer visszaemlékezőleg. A szerző nem bírta ki, a kényszercselekmény spiráljában megismétli, amit már egyszer feleslegesen kimondott.

Visszatér a tett színhelyére.

És most a Pinceszínházban úgy mondták el ezt a patetikus mondatot, olyan természetességgel, olyan fojtott, fájdalmas óhajtó módban, hogy ez lett az előadás egyik legszebb pillanata. A mondat: ült. Úgy szólt, ahogy én hallottam harminc évvel ezelőtt az Istenhegyi úton, a kis földszinti hónaposszobában, ahol körmöltem a dialógusokat két dal közé.

Századunk nívó alatti világtörténelme azóta is a mellét döngeti és hazudik. Talán épp ez kellett hozzá, hogy ezt a patetikus mondatot mára minden fülsértő mellékzönge nélkül mondhassák el névtelen fiatalok egy budapesti katakombában.

Csakis ők, és csakis ott.

Meg nem jelenve is jelen lenni

Illés Lajos íróhistóriáiban olvasom, hogy amikor a párizsi barátok összefogásának eredményeképp a Vieux Colombier-ban színre vitték Illyésnek Teleki László nyomán írott Kegyencét, a magyar követségről nem volt jelen senki. Távollétével tüntetett a hivatalos haza.

Nem sokkal ezután történt, hogy nekem a római Argentina Színházban volt premierem. A Néró-darabomat mutatta be a torinói nagyszínház – kihívóan Rómában, mert valami történelmi rivalitás van az egykori és az új főváros között. Tényleg országos felhajtást csaptak. Ma sem találkozhatom olyan színházi emberrel Olaszországban, és nem is csak színházival, aki első szóra ne ezt hozná szóba. Ott volt mindenki. A politikából és a mozivászonról legismertebb nevek. A pesti olasz nagykövet (a magyar dolgokért mindig oly lelkes, felejthetetlen Mario Franzi) erre a premierre hazarepült Rómába. Ott ült a nézőtéren a külügyminisztere is, Mariano Rumor. Igaz, hogy azt beszélték: ama meztelen fiúcskának volt köszönhető az onorevole figyelme, aki néma szereplőként aranyhárfáját pengette a színen. Ellenben a hatvan éven felüli egyéb aranyifjak azért tolongtak, hogy viszontláthassák ifjúkoruk bálványát, az abesszin háború előtti idők revükirálynőjét, Wanda Osirist, aki exhumálva és restaurálva, valahányszor az ifjú Néró (Franco Branciaroli debütált e szerepben) épp újabb vérfürdőt vett, a színpad mélyén feltáruló lépcső tetején pávatollpompájában megjelent, és ugyancsak meztelen, de már serdültebb táncos ifjaktól vezettetve, óvatosan letipegett a grádicsokon, s úgy tett, mintha ő énekelné azt az egykori slágert, amely a gramofonfelvételek őskorából recsegte most az Argentinában: „Sentimental! Sentimental!” Ez a vissza-visszatérő effektus szolgált annak a rendezői elképzelésnek az illusztrálására, hogy a nérói zsarnokság (személyi kultusz, fasizmus stb.) együtt jár a giccsel.

Két páholy maradt üresen a színházban akkor este. Az a kettő, amelyre a magyar nagykövetnek és a római Magyar Akadémia igazgatójának küldte el a jegyeket a torinói Teatro Stabile igazgatója. Már egy jó hónappal azelőtt, meghívó kíséretében.

Volt miről elmaradniok. Utoljára huszonöt évvel azelőtt volt nagyszabású magyar premier Olaszországban, amikor a milánói Scalában Miloss Aurél rendezte A csodálatos mandarint…

Magyarországot – utolérhetetlen eleganciával magára vetett fekete sáljával – Perczel Zita képviselte, a fasizálódó Magyarországról már a harmincas években Párizsba, Amerikába, majd a háború után Rómába került csillagunk.

Nem sokkal utána, épp ennek az Olaszországot körbejáró darabomnak az eredményeképp táviratot kaptam, hogy jelentkezzem Firenzében. „Katedra várja.” Hónapokig tartott a huzavona, hogy kiengednek-e. Végül Aczél Györgytől kértem kihallgatást. Ötvenhét óta nincs állásom Magyarországon – mit akarnak velem? Akkor mondta az utána Firenzében mindig visszacsengő elbocsátó szavait: – „Menjen istenhírével. De jegyezze meg, hogy megszűnt magyar író lenni.”

Mondott még mást is. Mellékesen, odavetve, beszéd közben, valamiféle politikai minősítő jelzővel meg is toldva: „Hallom, hogy Szeleczky Zitácskát meghívta a premierjére.”

Úgy látszik, azért mégis volt ott valaki a magyar követségről, aki jelentett.

És bizonyára volt ott valaki Párizsban, az Illyés-bemutatón is.

Ki sokat markol…

Tervezett drámáim címeit csillapíthatatlan kényszerkéjjel nap nap után újból meg újból végigírogatva – Elnémulás, Március 16 (nem Július Cézár és nem Petőfi Sándor, hanem Néri Szent Fülöp a hőse), A művészet oltára, Ó, az lesz a kéjes óra, Impotens Mindenható, Lateráni közjáték, Nyomszimatolók, Bosch-triptichon, Pünkösd, Szent Szövetség, Járt-e itt ma is az IZÉ? A nyertes stb. – magam előtt se takargatott petrezselymet áruló hiú nagyzolásomban azzal vigasztalom magam, amit Szabó Lőrinctől tanultam:

A „Vampyr”

Egy óra elmúlt, fél kettő is lehetett, amikor tegnap (ma) nyugovóra mentem. Tehát három-négy órával ezelőtt. A Bosch-drámát kéne írnom – életem ritka nagy sánsza, mert van hozzá színtársulat, pénz, nemzetközi érdeklődésre számító bemutató ígérete, biztatás mindenfelől; megvan végre az „elképzelésem” is hozzá és egy nejlonzsáknyi dialógus-vázlat – és csak keringek körülötte, mintha nekem nem is volna fontos, de persze egyre nyomottabb lelkiismerettel, mert telik az idő, és a drámát (első változatát legalább) tíz nap múlva kéne bemutatnom Bolognában, az ott vendégszereplő torinói társulatnak, amely nyáron (ezen a nyáron!) eljátszaná a fiesolei antik színházban…

Tegnap este is – előbb még feketét is főztem, hogy majd azzal jobban megy a munka – ennek gyürkőztem neki.

Előbb azonban felütöttem egy könyvet, egy szökött fegyenc beszámolóját az Ördögszigetről. Ezt olvasgattam pár órán át. Érdekességét fokozta, hogy a szökevény sorsában felismertem a magamét: én is szökött fegyenc vagyok. Szökött gályarab, aki nem hajlandó önként felvenni a láncait. Aztán eszembe jutott, hogy ebédnél Franco Giannoni mondta, hogy most már Firenzéből sikerül néha tárcsázva is elérni telefonon pesti számot, ezzel kezdtem el tehát kísérletezgetni. Beszéltem Ruttkai Éva lakásával – sajnos nem vele, ő Tatabányán volt, épp a Római karnevállal. Már tizenegyre járt, így a továbbiakban csak színészeket hívhattam. Felhívtam Perczel Zitát Rómában. Hallottam, hogy vetítettek ott egy filmet, amelyben szerepelt. Ő se tudta, minek köszönheti e késői órán a gratuláló telefont. Mindent inkább, mint dolgozni! Azután indián meséket olvastam. Azzal áltatva magam, hogy ez a könyv is hasznos lehet nekem majd egyszer, ha a Holt nyelvet írom. Csakhogy most nem a Holt nyelvet kell írnom, hanem a Bosch-triptichont. A Gondviselés különös kegyelméből éjfélkor ráakadtam a könyvespolc hátsó sorában Jurgis Batrusaitis könyvére (mióta kerestem már!) a középkor fantasztikumáról. Végre olyasmivel lophattam az éjszakát, aminek köze van Bosch Jeromoshoz.

Hajnalban már ébredek megint. Hogy is imádkozik Arany János: „Kötelesség vampyr vádja ne háljon mindig velem.” Fáradt vagyok munkához látni. Művészeti könyvet nézegetek. Firenzei rajzok, 1470 és 1480 között készült rajzok. Csupa alakos rajz, modell után. Sokkal közvetlenebbül őrzik az élő test varázsát – testmelegét –, mint a festmények. Köztük egy Botticelli-festményről kinagyított kardos angyal képe…

És az égnek tartott egyenes kardról eszembe jut, hogy ezzel én éjszaka álmodtam. Fantasztikus! Egy faragott markolatú acélkarddal. Hosszú volt és széles. Arra még emlékszem, hogy faragott fafogantyújánál fel is akasztottam valahová. De hogy milyen körülmények közt kaptam ezt a szép kardot, már nem tudom. Pedig megvolt álmomban a kard fondorlatos története. De csak a fából faragott markolat emléke ragadt meg bennem; sőt: inkább a csodálkozásom ezen a faragott markolaton.

És ez a kard, annyi minden mással örökre elmerült volna bennem (hol bennem? hol van egy ily feneketlenül mély tudatalattinak hely másfélliternyi agyvelőmben?), ha mindjárt ébredéskor nem nyújtom ki a kezem az ötszáz évvel ezelőtti firenzei angyalok, arcok és aktok képei után, amelyeken az épp odavetett vonalak félszavakkal szólnak a művész áhítatáról és libidójáról és arról a szakmai öröméről, hogy kisujjában van az emberi test minden titka.

Csak tudnám, hová is akasztottam álmomban a kardot…

Egyszer majd meglelem, s akkor elindulok vele meghódítani a Bosch-triptichonomnak és a Freud-drámámnak és a többinek a világ színpadait. Ha Isten éltet, még a Holt nyelvnek is.

Elveszett papírok és illúziók

Amikor kézirataim elvesznek, úgy érzem, a vérem folyik el. Hányatott életmódomból következik, hogy egyre többször ér utol efféle halál is.

Meg aztán egyre több a papír, ami gyűlik körülöttem. Van mit tarolnia az elmúlásnak. Már életemben.

Az elkészült művek és a megírandók aránya ugyanis vészesen átbillent az utóbbiak javára. Talán azért, mert a képzeletem improvizált leleményei majdnem oly heurisztikus örömmel járnak, s persze kevesebb erőfeszítéssel, mint egy mű végbevitele. A drámáim iránti itthoni közöny ma már fóbiásan visszarettent attól, hogy kiálljak velük; márpedig, ha egyszer megszületnek, menthetetlenül megint kínálgatni kezdeném őket, akárcsak régen („vénleánykodtam, pfuj, már vége van” – Ady), és szenvednék a mellőzésük miatt, a panasz is ki-kitörne belőlem. (Már most is: lám, kezdem…)

De a soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az előadás. Mi ez? (Ön-)csonkolt tagokba visszajáró fantomfájdalom? Káprázat? Igen, de van bennük rendszer. A teremtő fantázia váratlan felvillanásai. A fizikus ilyesmikből olvashat ki üzenetet az anyag szerkezetére. És nem is csak egyetlen drámakompozíció terében van módom lesni a fényjeleket. Mindig is feleslegesen sok volt a drámatervem. („Világokat igazgatok, üveggolyókkal játszom” – mondta gőggel József Attila.) És egyre több a fejben játszott, szimultán parti.

Nem kis mulatság ez.

Teljes elégtétellel szolgálnak. Nem csupán hat – száz szerep keres engem. Circumdederunt me… Afféle boldogságban leledzem, mint akkor, amikor a firenzei dombok egy védett hajlatában laktunk (a San Miniato mögött), és Szent János-nap táján éjszakánként megtelt a völgy lassú röptű, fényüket ütemesen oltó-gyújtó csöppnyi ufókkal. Mécsbogarak sűrű felhői közt térhettem haza, egy testmelegével rám boruló világegyetemben. Mintha a csillagok is lejjebb szálltak volna, nagyoknak látszottak, alacsonyan ültek. Égitestek és világító férgek promiszkuitása.

Drámaterveim fényes pillanatai!… Csupán jegyzetekben rögzített pillanatok. Mit számít, hogy alig többek az optikai csalódásnál. Nekem mit számít? Felelőtlen és makulátlan öröm ezek közt élnem. Hisz meg nem született művek tökéletességét senki sem cáfolhatja. Nincs az a kritikus. Nincs az a színigazgató.

A lehetetlenség határain

Tudod-e, mi a legnagyobb istenverése, ami egy drámaírót érhet? Ha beleesik abba a csapdába, hogy ő az emberiség sorsát préseli drámába.

Ebbe a feladatba csak beledögleni lehet.

Goethe fölénye és életereje is kimerült a Faust második részével folytatott évtizedes bajmolódásban.

Persze, a csodálatos verssorok részeredményei. És mondd, mit érnek ezek, ha hiányzik körülöttük az a bizonyos (máskor oly könnyen előállítható) drámai erőtér?

Lehetséges-e, hogy az emberiség sorsa, ahogy ellenállt Platónnak, Jézusnak, Leninnek, Wilsonnak, ugyanúgy ellenáll annak a kísérletnek is, hogy tragédia-formában kikísérletezzék a megváltását?

A kísértés megvan a drámairodalom kezdeteitől fogva. Aiszkhülosz Prométheusza már efféle dráma volt. Minden feltétele megvan – látszólag – egy igazi tragédiának. Jön az elején Erőszak a nagy kalapáccsal, van lázadó Hős, van szűkkeblű isteni Hatalom, aki ellen lázadni lehet és érdemes, az Óceán lányai elindítják a részvét könnypatakját…

A sziklához kiköttetés nagy drámai pillanata ez. Háttérben, a prométheusi tűz fényében, már egy felvilágosult emberiség.

Az igazi dráma mégiscsak az a másik – hogy továbbra is Aiszkhüloszt idézzünk –, ahol a hazatérő férj lába elé bíborszőnyeget teríttet a hűtlen feleség, hadd sétáljon be rajta a vesztőhelyre a gyanútlan halálraítélt.

Mióta – és milyen reménytelenül – küszködöm, hogy a feladathoz illő súllyal színre vigyem az első világháború kitörésének a pillanatát – egy Ferenc József és Freud közötti fiktív találkozás „drámájában”. Amit csináltam: úgynevezett dráma lett – s nem igazi.

Pedig elmesélve milyen gusztusosan sokatígérő téma volt ez is.

Talán épp az a szándékom zárja el az utat hozzá, hogy megközelíteni szeretném a XX. századi világháborúzás jelenségét. S ez a szándék kelti fel az anyagban az ellenállást.

Az emberiség sorsához az is hozzátartozik, hogy megközelíthetetlen az effajta rajtaütések számára.

Az emberiség nem hagyja magát tetten érni világháború-onanizálásai közepette. (E szókapcsolás a Henri Milleré.)

Madách zsenije ezért is csodálnivaló.

Az emberiség-drámát sikerült személyessé tennie (ez a nagy szó!) az Ádáméban: az első-és-egyetlen ember drámájában.

És a végehosszanincs világtörténelem-drámát sikerült összesűrítenie egy délutáni álom pár órányi idejére.

A szív sebei című kötet margójára

Dramaturgiám kiindulópontjául Jean-Marie Domenachnak két mondatát választanám. „Minden korszaknak ki kell vívnia a maga igazságát.” És hozzáteszi, megrovólag: „A mi korunk ezt szenvedés nélkül szeretné megcsinálni.”

Amennyiben egy drámaíró hozzájárulhat az igazság kivívásához, az az egy bizonyos: szenvedés nélkül – a szenvedés felmutatása nélkül, a szenvedővel együtt szenvedése nélkül, a megformálás nélkül, és a nézők megszenvedtetése nélkül – nem teheti.

És mégis, a dráma írása: öröm. Ezért a recitálása is az. A megnézése, meghallgatása is. Még talán az elolvasása is…

Ha ezek után olvasni, játszani és megnézni akarjátok a darabjaimat: itt van belőlük az öt legjobban megszenvedett.

A legjobb apa

Edward von Heer. Színházi kritikus, újságíró Brüsszelből. Azért (is) van itt, hogy cikket írjon rólam a Freudom szeptemberi bemutatója előtt. És nézi a magyar színházakat.

A külföldi tudósítók központjában kapott két jegyet a Don Juan bemutatójára az Új Színházba. Elkísérném-e? Persze. Mindjárt kiderül, hogy nem is tudom, hol az Új Színház. Gyanús egy drámaíró lehetek a szemében.

Az előcsarnokban helyrezökken a reputációm. Jobbról-balról odaköszöngetnek felénk. – Maga itt csakugyan közismert személyiség lehet – mondja némileg megnyugodva a belgám. Ha jószemű, észreveszi a pillantásokban a firtatást: – Nicsak, Hubay itt? Furcsa…

Vámos László az egyetlen, aki ki is mondja:

– Hogy kerülsz te ide? – De meg kell adni, ő örömmel kérdi; örül, hogy ott lát. Nem mindenkiről tudom ezt feltételezni.

– Annyira egy másik szekértáborba tartoznám? – kérdem vissza V.-től.

A szerző hazáját képviselő nagykövettel beszélgetek.

A nézőtéren kitűnő íróbarátom kitűnő özvegye a szomszédom. A második részben úgy döntünk, hogy köszönünk egymásnak.

Elragadó, kitűnő előadás.

Cserhalmira azt mondja a belga, hogy alkatra is, zsenialitásra is olyan, mint akinek a Freudot kéne Brüsszelben játszania. Most már múlt időben: akinek kellett volna. Januárban és februárban már próbálták. Akkor a rendezőnek összeroppant egy csigolyája, a próbáról vitték kórházba, műtőbe. A március 3-ra kitűzött premier elmaradt. Most, hogy a rendező megint dolgozhat, szeptember 22-re van kitűzve. (A magyar dráma napja nekem Brüsszelben lesz.)

Csakhogy a jövő szezonban a flamand Cserhalmi már nem lesz szabad. Másra osztják át Freud szerepét.

– Nagy kár! – borong ezen a belga kritikusom.

– És hogyhogy nem tudja szabaddá tenni magát?

– Elmondom. Van neki egy ötéves kislánya, aki szemrehányást tett az apjának, mert soha nem szerepel a televízióban. Óvodás barátnői ezt nem is tudják megérteni. Most hát a színész egy olyan szerződést írt alá a belga televízióval, hogy a jövő szezonban az övék lesz, kizárólagossági joggal. Színházban nem is léphet föl. Mesebeli honorárium. A reklámozott cégek külön is fizetnek. Csak az óvodásokra kell hallgatni, s jövőre apuka villát vehet Ostendében.

– Pedig a tragikum, a humor, az álom: mind meglett volna benne – mondja borongva Edward von Heer. – Ami csak kell a darabhoz…

A média hosszú keze Brüsszelben is betette nekem a lábát.

Az én Nemzeti Színházam

– Hát van?

– Micsoda?

– Izé… Nemzeti?

– Nekem van.

– Hol áll?

– Mozog. De én otthon vagyok benne. Mármint abban a vasúti fülkében, amelyben ingázó magyar vendégmunkásként oda-vissza járok Budapest és Firenze között. Mióta Széchenyiék és Vörösmartyék megfogalmazták, a Nemzeti Színház egyfajta igény volt. A vonatfülkében ezt fenn tudom tartani, úgy is mint magándramaturg és úgy is mint drámaíró. A kufferokban saját megrendelésű félig kész drámák. És tanulmányok azokról az elődökről és kortársakról, akik ha írásban talán nem, de életükkel-halálukkal tökéletes tragédiákat hoztak létre. E tanulmányok egyik ihletője: az önismeret. És a csomagtartón nejlonzsákokban zsongó naplójegyzetek a drámai műfajról, amelynek megváltó erejéhez – nagy szüksége volna erre most az emberiségnek – hozzájárul talán az is, hogy folyton eltemetik… eltemetik és föltámad.

– Mint Dionyszosz?

– Mint Dionyszosz, és a többi tavaszi újhodást hozó… mint Árpád, akinek ébredése volt a magyar Nemzeti Színház megnyitása.

– Első magyar abszurd. ÁRPÁD ÉBREDÉSE. Írta Vörösmarty.

– Visszanézve a vonatról, már nem látszik olyan abszurdumnak ez sem. Hiszen fiatal magyar tavasz-istenek vérétől piros síneken csattog velem a vonat a Balaton déli partjain…

Idill és börtön – visszapillantó tükörből

Az idilli szín éppúgy megváltozhat, midőn elhagyjuk, mint a börtönünk.

„Idegen már s kietlen ez a hely” – mondja Ádám visszanézve az elveszett Paradicsomra; s Philoktétész pedig kietlen szigetétől –, ahol tíz éven át négykézláb vonszolta magát – úgy búcsúzik, mint egy virágzó Paradicsomtól. Megtört szívvel.

Madáchnak is, Szophoklésznek is igaza van.

Vanitatum vanitas

Munka közben (munkától menekülve) gyakran előveszek olyan könyvet, amely bárhol felütve máris olvastatja magát. Verseskönyvet. És naplókat, persze, naplókat. A Rónay Györgyéit, Füst Milánéit. Mostanában a Karinthy Ciniéit.

1971-ben ír pár lényeges sort a regény terjedelmének a növekedéséről s a regény klasszikus formájának a széteséséről.

Látszik, életre-halálra érdekli, hogy mi történt és mi történik a regénnyel. Egy pillantást vet vissza saját magára is – arra, aki az Epepét írta…

De alighogy elkezdi az elmélkedést, dobja az egészet. „Ezek is csak vázlatos gondolatok. Végig kellene gondolni. De minek? És kinek?”

Úgy érzem: tetten ért.

Szinte a hangját is hallom, ahogy ezt mondja. Rám szól, barátilag. „De minek? És kinek?” És milyen igaza van.

Én ugyanis már azon jártattam az eszem, hogy hogy is van ez az egész korunk drámairodalmában…

Egyetértő mosollyal megköszönöm Cininek ezt a síron túlról is szíven ütő megjegyzését. És megkönnyebbülten leteszem a tollat. Valami „színházrázót” akartam bütykölni a drámáról. De minek? És kinek? Minek?! Kinek?!