Amikor a két „kultúra” egymásra talált

Háromoldalas interjú Béres Józseffel, keserves küzdelmeiről a kádári időkben, hogy elfogadtassa megváltónak ígérkező cseppjeit. Emlékszem én is, micsoda düh és hahota kommentálta az Aczél Györgyhöz közelálló orvosi és újságírói körökben a Béres-cseppeket. A kuruzslás, a fehér ló áldozás, a sumér-magyar rokonság jelenségkörébe utalták. De emlékszem arra is, hogy milyen önkéntes hívei támadtak a Béres-ügynek a legnagyobb költők és filmrendezők körében. Messziről láttam csak, de szívszorítóan szép harc folyt. Még Olaszországból is követni lehetett hősi fordulóit… Kósa nem tudom, hány órás filmje, amely oly izgalmas és meggyőző volt, hogy kár lett volna akár egy métert is kivágni belőle. De csak titkos vetítéseken lehetett látni. Vagy ott se. Most olvasom Nagy László naplóját. Megrendítő, hogy mennyire eltölti őt is Béres cseppjeiért az aggodalom, a harci kedv. Mintha az életét tenné rá. 1977. január 25., kedd: „Bérest mindenki támadja. Támadni szabad? Védeni nem?” És ezt egy miniszternek a képébe mondja. „Feldühödtem, itt vagy szegényemberré válik valaki, vagy fölakasztja magát – ez a magyar ugar. De én olyan ribilliót csinálok, hogy nemcsak ez a magyar égbolt szikrázik! – Erre elsápadt, arca remegett. Nagyon sajnáltam. De nem tehettem mást.” Két nap múlva. Január 27., csütörtök: „Nem tudtam aludni, hánytam is közben. ]ól megéreztem: mi fog történni. Reggelfelé megírtam egy levélvázlatot Dobozynak, hogy kilépek az Írószövetségből, mert a Béres-ügyről csak épp nekem nem szabad írni. Mindezt elrendeztem magamban, tudván, hogy ez a lépés milyen következményekkel jár. Sírtam egy kicsit, majd 7 körül elaludtam.” Két óra múlva már taxin be a szerkesztőségbe. Baj van. Nyomdában volt Béresről a cikk, letiltották. „Pozsgayt hívom, minisztertanácsi ülés. Mondom, súgják a fülébe: fontos ügyben keresem. Kihívják, várja telefonom egy szobában. Mondom: kilépek az Írószövetségből, az írás megjelenik szocialista országban.” Még mindig ugyanaznap. A Parlamentben. „A. szobája, ugrálnak, mint az ijedt békák, s halványak. Két óra fecsegés, közben eltemetem az arcom, térjünk a tárgyra, sokszor mondom, de csak fecsegés. Nem is hallom, mert ugyanarra koncentrálok. Végül A.: a minisztertanács döntést hozott: szabad az útja a Béres-szernek.”

Eléri, hogy Kósa filmjét „általam javasolt 15 ember láthassa” (!).

És így tovább…

Úgy olvasom, mintha egy apokrif Vörösmarty-naplót olvasnék, hogyan vitték vásárra a bőrük az üldözött Semmelweis védelmében.

S ezt most azért írom le, mert ebben a mai interjúban sem az újságíró, sem a feltaláló nem is említi, hogy a legreménytelenebb időben milyen önfeláldozó tettekre volt képes a magyar művészet és a költészet egy természettudományos felfedezés védelmében.

Szép nagydoktori disszertáció témája lehetne ez.