Lavotta továbbállt egy kúriával…

A naplókötetek előnye, hogy bárhol felütheted, bármikor leteheted. Azt hiszem, nemcsak nekem van mostanában díványom mellett kikészítve – álmatlanság idejére – Karinthy Ferenc posztumusz Naplójának valamelyik kötete.

1970-ben Lavottáról (!) ír. Itt olvasom a következő, irigylésre méltóan remekbe formált – odavetett? – mondatot: „Mindenütt szívesen látták, ettek, ittak, hegedült, ha megunta, továbbment egy kúriával: ettek, ittak, hegedült.”

Élvezem, ahogy fülembe mászik ez a mondat. Krúdy is írhatta volna.

Hogy állta meg a naplóíró, hogy húsz éven át nem publikált egy ilyen jó szöveget? És a többi, ezernyi ennél nem kevésbé jót.

 

Felmerül bennem a gondolat, hogy utolsó évei tanúk nélküli könyörtelen önpusztításában vajon nem játszott-e közre az is, hogy életét rövidítve előbbre hozza e monumentális Vallomás publikálhatását – mielőtt még késő lesz, mielőtt elfogyunk mind, a 60-as, 70-es évek utolsó tanúi, és velünk együtt kivész az a kortársi érzékenység, amely – például – most velem ezeket a sorokat íratja.

Emlékszem egy telefonjára. Mindketten Rómában laktunk akkor, de ritkán láttuk egymást. Róma nagy. (Ez ott közmondás.) Ha találkoztunk, menthetetlenül kötözködtünk egymással.

A telefonja békét, barátságot kínált. Szinte esengve. Sorolta, hogy kiket vesztett el eddig: Devecserit, Tamásit, Illyést, Illés Endrét – nem is emlékszem, még kiket említett, hosszú volt a sor.

A Gőzre gondoltam, talán mondtam is neki. E feledhetetlen, zseniális egyfelvonásosára, amelyben ravasz trükkökkel fűszerezve folyik a verseny a gőzfürdőben: ki él túl kit?

Közép-európai oly hiú létünk nagy metaforája ez.