Párisi élményeim

Nekünk odahaza a legutóbbi időkig nem is volt televíziónk. Most már van, de sohase nézem.

Ha bemegyek abba a szobába, ahol mások televízióznak, hamar ki is fordulok. Legtöbbször riaszt, amit látok. A politikusok öntöltős magabiztossága, a szakértők nagyképűsége (kivéve a természettudósokat, akiknek pedig még jussuk is lehetne hozzá), a kulturális műsorok bennfentes összjátéka… Az amerikai filmek sem az én ízlésem szerint valók.

Most itt Párizsban csapdába estem. Szépen elképzeltem, hogy mi mindent fogok ezúttal látni hat nap alatt. Nicolas Poussin kiállítását, az új Mrożek-darabot, a Louvre új szárnyát, a Saint Denis-apátságot, ami nem új, de sohase láttam…

És délelőttönként kávéházban írni fogok.

Ez az egész szép program füstbe ment. Ülök a televízió előtt reggeltől éjfélig.

Tudvalevő, hogy senki sincs úgy kitéve a szenvedélybetegségeknek, mint az absztinens. A szelíd vadember, aki egyszer alkoholt kóstolt. Találomra kapcsoltam be a televíziót, hadd halljak egy kis francia szót, gondoltam. S váratlanul az ismerős Móricz-szöveg, magyarul, a Hét krajcár. A Duna tévé adása volt. Azt már sohase fogom megtudni, hogy ki volt a színésznő meg a kisfiú, akik oly odaadással végigélték a novellát – és végig celebrálták, mert átérzett az alakításukon, hogy eltölti őket az áhítat, hogy ezt az istentisztelettel felérő játékot ők mutathatják be. Micsoda írói remekmű! Most értem meg George Cushing professzort, aki nemrég a Hét krajcár és még nehány Móricz-novella új angol fordításának londoni sikerével dicsekedett.

Ebben az új világunkban, ahol az életnívóval együtt eltűnik a szegénység becsülete is, milyen lélekemelő vigasztalás ez, milyen evangéliumi paradoxon: a koldus hetedik krajcárja.

Aztán egy erdélyi kislány jelent meg, aki mesét, regényt, verset ír, s a párperces beszélgetés során érzésének rezdülései oly színes és bensőséges mimikával jelentek meg az arcán, hogy három Oscar-díjas film nem mond el annyit az emberi lélek mélyebb tartományairól, mint amennyit ez a kislány közölt valami elbűvölő, szavakon túli metanyelven – miközben azért szóban is mindent megfogalmazott, tűnődve és pontosan.

Ágyő, Saint Denis! Majd jövőre…

Aztán Mécs Károly vallomását hallgattam a versmondás mesterségéről és mágiájáról. S utána a bravúrt: az ezerarcú Petőfitől a vicces Orbánt. És most hallottam először nyilvánosan előadva a Babitsot gúnyoló, minden sorával csontot érő József Attila-verset. Gyönyörű volt – gyönyörű, mint egy nagy apa-fiú tragédia – az utána elmondott, elzokogott megkövetéssel: „Magad emésztő szikár alak…”

Talán csak az utolsónak hagyott vers, a Szülőföldem mond nekem – ha magam olvasom – a végén egy árnyalattal többet annál, ahogy másoktól, akárkitől hallom. Nekem ez a vers egy idő óta a költő közeli haláláról szól: talán rejtettebb, de még szívig ütőbb bizonyossággal, mint az Egy gondolat vagy a Szeptember végén. A költőnek alig huszonöt évével már a lejáró idejéről, s a dajkáról, aki az elfáradt lovast Segesvár felé viszi.

S mindig megszólal az andalító-zsibbasztó refrén, a „cserebogár, sárga cserebogár…”, amelynek elharapott csonkaságát a tudatalattink nem mulasztja el kiegészíteni: „azt se kérdem, sokáig élek-e?”

„Még egy évet, bogárkám” – súgja nyugtatólag a halálistennő!