Kivégzés

 

A hajnali álom szakaszában, amelyet rebbenő szemmozgások jellemeznek, s amelyet az orvostudomány bennfentes rövidítéssel az alvás REM szakaszának nevez (de ez népi etimológiával pontosan fordítható a RÉM-álmok eljövetele idejének is), ma reggel 4 és 5 között engem másodmagammal kivégezni vittek. Tudtam, hogy csupán álom az egész, de tudtam, hogy rossz vége is lehet, mert nincs kizárva, hogy onirikus képzeletemben az orvlövész Embólia (vagy Infarktus) öltözködött át olyan kivégzőosztaggá (hisz szembe kell néznem a valósággal, és ugyanakkor nem bírok szembenézni a valósággal), amilyet utoljára Goya rajzain és a Ceauşescu-filmben láttam. Én a másik halálraítélttel (ki volt az? nem bírok rájönni – lehetséges, hogy Elena Ceauşescu volt?) egy deszkapalánkon álltam, de szemben, tőlünk kissé lentebb, ahonnét a lövések fognak érni minket, még nem látszott semmiféle mozgás. Néztem a hatalmas eget fölöttem, szürke volt, inkább felhős: szép volt. A különösségét az adta, hogy utoljára látom. Ettől az egész égbolt, a világegyetem kissé valószínűtlennek látszott. Görög tragédiákban ilyenkor a Naphoz intéznek imát a halálba készülők. Ajax, Antigoné… A napnak nyoma se volt. Bár a felhőkön túl már világos volt az ég. Azzal vigasztaltam magam, hogy csupán egy ütés lesz, persze olyan fájdalommal, amilyent kibírni nem lehet, s épp ezért el is fog mindjárt múlni. Persze velem együtt.

Akkor láttam, hogy pár méterre tőlünk, a szomszéd deszkarakáson egy egészen másfajta kivégzés folyik: fiatal, eleven katonákat vágnak kettébe, hosszában, mint a birkákat. Egyetlen pissz nélkül.

– Hát erről lesz szó? – És akkor komolyan megijedtem. Felgyújtottam a villanyt. Háromnegyed öt volt.