Amerigo

Róma város múzeumában, a Navona tér előtt őrt álló Braschi palotában hatalmas, átfogó kiállítás a XX. századi olasz szobrászatról. Hogy csakugyan mindenki jelen lehessen: a legnagyobbaktól sincs több, csupán egy-két darab.

Majdnem mind ismerős. Mintha megannyi Stróbl Alajost, Sidló Ferencet, ifjú Ferenczy Bénit, Holló Barnabást, Csorba Gézát, Viltet látnék. Ők, és mégse ők. Az unokatestvéreik.

Manzuhoz már nem tudok magyar rokont találni.

Amerigo Tot nem került a kiállítottak közé. Lehengerlő egyénisége és alkotóereje – úgy látszik – csak életében tudta biztosítani számára az előkelő pozíciót „idegen hazájában”. (Mikes szava volt ez. Pontos.)

Az is szinte csoda volt, hogy életében kivívhatta az elismerést Rómában. A szobrásztársadalmat könyörtelenségre neveli az állami (Rómában ehhez még a vatikáni) megrendelésekért folytatott szívós pozícióharc. Szobrászban ritkák a szent Ferenczy Bénik. Michelangelo sem volt szent. Ő csak isteni volt. Amerigo sem volt szent – ismerte a játék megengedhető szabálytalanságait is. Nem véletlenül hívta meg őt Coppola maffiavezér szerepre…

Tűnődöm, vajon Budán, a Várban mi lett szép házával, ahová múzeumát tervezgette.

Bárhol jelent meg: ő volt a központ. A Via Marguttán (ott Fellinivel osztozva a népszerűségen). Pesten az Intercontinentalban.

És most: két szék között?

De megvan a Magyar Madonna Csurgón és a Vatikáni Múzeumban, a gödöllői nagy dombormű és a pécsi szoba. És Huszárik gyönyörű filmje őrzi feledhetetlen személyiségét.

Rómában, a Canova kávéházban (lám, ez is egy neme a szobrászi halhatatlanságnak), a hátsó szalon ebédhez terített asztalainál a finom-öregúr pincér átszellemül, amikor az étrend összeállítása közben elmondhatja, mihez milyen bort ivott a „Maestro”.