Nyomorúságainkból

Reggel felhívom Patrickot, Lausanne-ban. Akkor ébred, mondja, hogy későn ment haza, húgát kereste az éjjel, akit depressziójában öngyilkosságtól kellett féltenie. Végül valahol Pullyben megtalálta egy bárban, agyongyógyszerezett állapotban. Kórházba kellett vinnie. Amikor ide jut beszámolójában, elfogja a sírás, majd a zokogás – próbálom megnyugtatni, annál inkább. Amit a húgáról mond, minden mozzanatában ismerős előttem. Akár együtt is zokoghatnék vele. Csakhogy belőlem mindig hiányzott, most is hiányzik az odaadó részvét és szeretet, amikor egy embert sírni látok vagy hallok.

Nem tehetem le a telefont, bár egy szavát sem értem, úgy elfullasztja már a sírás. Valahol az Alpok túloldalán – négyszáz kilométerre tőlem, köztünk a Mont Blanc – sírógörcs ráz valakit.

S bennem nől a közöny, a közöny.

Nem tudom elfojtani a gondolatot: mibe fog kerülni ez a telefon?