Tragikus nagyság

Egy nagy milánói kiadó nem győz instálni, hogy írjak előszót Mindszenty emlékirataihoz. Nem vállalhatom.

Sohasem éreztem közel magamhoz ennek a mártíriumkereső és újból meg újból mártírságra lelő főpapnak a lelkét. Úgy éreztem, az engesztelhetetlen harag inspirálja, s inkább vezérli őt az Egyház dicsőségének (hatalmának) az eszméje, mintsem az evangélium tanítása. Persze tudtam, hogy nem vagyok jogosult ilyesmit megítélni, pláne azután nem, hogy üldözni kezdték, s a kaján gyűlölet frenetikussá lett körülötte. Most olvasom, hogy meztelenre vetkőztetve négykézláb kellett körbe ügetnie a bíborosnak a vallatószobában, miközben ávós legények botokkal verték. Elgondolkoztató, hogy a passiót hírből sem ismerő pesti ügyvédek, moszkovita pártfunkcionárusok, szovjet tanácsadók és vidéki cigány fiúk hogy meglelték a bíbornak és a lemeztelenített testnek azt az idegizgató párosítását, amivel nagypéntek hajnalán Jézus körül is szórakoztak. Archetipikus volna-e az efféle pornográfia, amely éppúgy kimászik a római legionárusok tudattalanjából, mint ezerkilencszáz év múlva a jogászbálok nyitótáncosaként feltűnt stréber pesti úrifiúk és a besorolt kiskatonák lelkéből? Vagy ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs az az ateista oktatás, amely kiirthatná a keresztény kultúra mítoszának és legendáriumának mégoly töredékes motívumait a kollektív emlékezetből?

Előszó írására a felkérést elhárítottam. Az előszó menthetetlenül apológia. De az emlékiratok olasz fordításának a kefelevonatait lenyűgözve olvastam végig. A drámaírót ébresztette fel bennem. A dráma – számomra legalábbis – nem apologetikus műfaj. A drámahősünket nem muszáj szeretni. Lehetnek pillanatok egy Mindszenty-drámában, amelyekben mélyen átélem a főhősöm antagonistáit. S Katona József szellemében felkiáltok: Én, én vagyok Péter Gábor! Én, én vagyok Décsi Gyula! Én, én vagyok VI. Pál!

Ha nem írja alá a kardinális a hamis vádakat, ha nem hazudja bűnösnek magát, a következő tortúrát helyezték kilátásba másnapra: Pestre hozatják föl az anyját, és a szívbeteg öregasszony szeme láttára folytatják pucér fiának négykézláb-hajkurászását, amíg csak az anyja szíve föl nem mondja a szolgálatot – s még megtoldották szubtilis lelkiismereti rabulisztikával: „Ön lesz felelős, Mindszenty úr, az édesanyja haláláért, ha nem hajlandó kollaborálni.”

A hetek óta álmatlansággal is gyötört öntudat színpadán ez a rémdrámaálom – amelynek főpróbái naponta ismétlődtek – az Erzsébet-kor legvéresebb tragédiaíróinak – de egy Shakespeare-nek is – megszégyeníthette volna a fantáziáját.

Már az amerikai követségen morzsolja második rabságának – önkéntes rabságának – az előzőnél hosszabb és kilátás nélküli idejét. Éjjel-nappal leeresztett redőnyök mögött. „Hogy milyen évszak van odakint, azt csak a gyümölcsről tudhattam, amit ebédre desszertnek kaptam” – írja.

És egyszer az egyik amerikai diplomata, budai villája kertjéből, hoz egy virágzó cseresznyefagallyat, és beállítja a rab bíboros szobája közepére.

Könnyű volna most azt mondani, hogy ezt a pillanatot talán csak Csehov tudná megírni…