Szentkuthy-éji álom

Firenzében duplán ünnep a június 24. Nemcsak az esztendő legrövidebb éjszakájának pogány bacchanáliája ez, hanem a Város keresztény naptár szerinti névnapja is, hiszen Firenzének védőszentje Szent János, a Keresztelő. (Shakespeare és az ortodox naptár Szent Iván napjának mondja.)

Tűzijáték durrog és hullatja csillagesőjét a városra, a Palazzo Vecchio magas tornyának erkélyein hatalmas fáklyák lobognak, és a város körül a dombok hajlataiban sűrű kötelékekben rajzanak lassúdadan a fényüket ütemesen oltó-gyújtó szentjánosbogarak tízezrei. Ők is ünneplik névadójukat.

Az egyik ilyen nyári napforduló éjszakáján, amely itt majdnem olyan varázslatos, mint az esztendő „antipódusán” a karácsony éjszakája, soha nem látott látványossággal, műsoron kívüli műsorral kedveskedtek a firenzei fiatal építészek a Santo Spirito terén nyüzsgő fiatalságnak.

Ez a tér a kábítószeresek, drogosok, szipózók, hippik kedvelt találkozóhelye. Ők itt a Szentlélek karavánja.

Látomásoktól áldott-átkozott életükben is meglepetés volt ez az éjszakai parádé.

Olyan váratlan volt, mintha rögtönzés lett volna, holmi happening. Nem is hirdették előre, pedig rendkívül nagy szervezés és a teremtő képzelet gyümölcseit tálalták elő.

A TÁL: a Szentlélek templomának hatalmas sárga homlokzata volt, Brunelleschi legkopárabb, legfalusiasabb és legmonumentálisabb alkotása. Ki mit tud kezdeni ekkora gyönyörű sárga puszta felülettel? Erre a kihívásra felelt vagy száz fiatal építész. Az óriás felület egy éjszakára mozivászon lett, és ki-ki rávetíthette a maga építészeti álmát. S ezek az álmok vadak, fellegjárók, szégyentelenek, nemegyszer erotikusak voltak… Ahogy az az álmokhoz illik. A tisztelendő atyák nem szóltak közbe. Spiritus sanctus flat ubi vult – mondták finoman.

A fantáziának semmi más nem szabott korlátot, csak a homlokzatnak Brunelleschi megrajzolta hullámkörvonala. (Csak? CSAK?) Ennél ihletőbb kutyaszorítósdi! A legvastagabb tiszteletlenséggel klasszikus alkotása iránt vívni ki a Mester elismerő rábólintását – erre bátorít.

A mostani eszemmel ha visszagondolok erre az éjszakára, azt mondanám: én ott kóstoltam bele – faltam bele! – abba, amit mostanában úgy hívnak, hogy posztmodern.

Percenként kattant a tér közepén egy állványra tett vetítőgép, és a templom homlokzata új csodákba öltözött. Vagy éppen vetkőzött. Mert emlékszem például egy olyan homlokzatrajzra, amely megszüntette a homlokzatot: ugyanis épp a templombelsőt vetítette rá, amelyet akkor láthatnánk kívülről is, ha a templomnak leomlana a homlokfala… De vetkőzött a Szentlélek Temploma úgy is, hogy Marylin Monroe-ként hevert előttünk, kombinéban.

Shakespeare mesejátékában volt utoljára oly vége-hossza-nincs ötletgazdagságú a legeslegrövidebb éjszaka, mint azon a vetítésen a Santo Spirito terén.

(Alinari kiadta egy albumban a vetített képeket. Meg is vettem. Haza is hoztam. Kölcsön is adtam. Vissza sose kaptam.)

Most mégis feltámadt bennem ennek az éjszakának az emléke, oly intenzíven, mintha ott ülnék a tér közepén a billegő összehajtható széken, a percenként tapsban kitörő nézők tömegében…

A Fekete reneszánszot olvasom, megint, mint húszévesen – a Szent Orpheus Breviáriuma első „stációját” –, de most franciául. S az elmondhatatlan gyönyörűség, amit lelek benne, nem tudom, vajon abból ered-e, hogy közben egy félszázadnyit öregedtem, vagy inkább abból, hogy ez a pompás, gusztusos borítékú francia kiadás (a borítékon Simonetta Vespucci két mellbimbója – egy aranylánc és egy vipera társaságában) lehengerlő erővel tanúskodik Szentkuthy zsenijéről. Mily sokat mondogattuk, hogy bármily szöveg hamissága lelepleződik, ha franciára fordítják. És íme, itt most Szenkuthy Miklós halhatatlanságra érő aranyszobra lepleződik le francia fordításban. Mintha hazatalált volna ebben a nyelvben. (Vagy inkább: mintha száműzetésben lett volna eddig a magyarban?) Nem tudok rájönni, hogy a két fordító – Georges Kassai és Zéno Bianu – a francia prózának milyen numerozitásával és élanjával vették ily ellenállhatatlanul előre-gördülékennyé, lényegre törővé Szentkuthy szövegét, mert eladdig soha nem tűnt fel nekem, hogy írásban is oly olvasmányos és lebilincselő lehet Szentkuthy, mint amikor társaságban (vagy Kabdebó Lórántnak magnóra) dörgött és csevegett…