Gyatra giccs?

Amikor a fél nemzedékkel előttem járó költők egyike-másika felidézi a gyerekkorában hallott dalokat, rendszerint ráismerek azokra, amelyeket én is hallottam egykor anyámtól, aki az övékkel körülbelül egykorú lehetett, mivel én koros szülők gyereke voltam.

A nyolcvanéves Illyés felriad álmából, mert anyját hallja énekelni: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…”

S ahogy olvasom ezt Illyés naplójában, bennem is megszólal ez dal, úgy, ahogy gyerekkoromban én is hallottam. Itt-ott egy-egy szó eltér az Illyés szövegétől.

De a dal – nekem is, ahogy Illyés mondja – „itt van a fülemben”.

Amikor a század elején ez a darumadár született, Nagy-Magyarország minden sarkában, minden néprétegnél divatba jött. Rácegresen a fiatal cselédasszonyok közt (a simontornyai varrókisasszonyoktól került oda – Illyés ezt is tudja), s Gyulán, a törvényszéki bíró házában. „Mennyi igaz érzéssel énekelte, mennyire szívéből” – írja anyjáról Illyés; s így írhatom én is, a magam emlékéről. Összeszorult szívvel hallgattam. És ezerszer is elhallgattam volna. Illyést álmából riasztotta föl ennek a dalnak benne felvisszhangzó emléke, s most Illyés naplójegyzete – tíz évvel halála után – felbolydítja az én emlékeimet…

Lehet, hogy haláldalként halljuk?

Mint Petőfi kívánta újra hallani a rég elhangzott dajkadalt. De hisz mintha már a „vándor daruid V betűje” is Segesvár felé mutatna…

A múltkor szinte ugyanígy voltam, Szabó Lőrinc versét olvasván a Tücsökzenében a lengyel himnuszt daloló anyjáról. A feledhetetlen ott is a mindent átható érzés, a hit, amely oly lenyűgöző volt, hogy a kisfiú maga is térdre roskadt, amikor anyja odaért, hogy „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk…”.

„Gyatra giccs” – hajtogatja Illyés, kötelességtudóan, hisz a Bartók és Kodály által visszavívott örökségünk birtokában ezektől a népies műdaloktól és hazafias himnuszoktól minden jóízlésű magyar elfordult.

Gyatra giccs – mondom én is kötelességtudóan.

De ők, az asszonyok énekelték. Szívből. A varrógép taposása közben vagy lekvárfőzés közben. És a nótájuk feledhetetlen maradt.

Gyatra giccs – mondom, de közben arra gondolok, hogy az elköltöző darumadárral egykorú párizsi sanzonok művészileg egy fikarcnyit sem magasabb színvonalúak ezeknél a magyar műdaloknál. És nem seprűzzük ki őket. Sőt…

Tudom, hogy nincs igazam. Bár lehet, hogy igazam van.