K.-díj

Pár hónappal ezelőtt nagy dérrel-dúrral hívogattak telefonon, rázták a kezem, vagy a maguk rám adott szavazatára is célozva kacsintottak: az írók megszavazták nekem a K. díjat. Azt hiszem, a díjak engem valóban kevésbé érdekelnek, mint sok más írótársamat. Amikor az előző években Vas István nem unta el kardoskodni értem, ilyesmit mondtam: Adjátok annak, akinek fáj, ha nem kapja meg.

Őszintén mondtam.

Valószínűleg akkor tettem le az efféle becsvágyakról (másfajta becsvágyak mindig emésztettek, és emésztenek ma is), amikor Kassákné elpanaszolta előttem, hogy Kassák nem kapta meg a K.-díjat, holott „rajta volt a listán”. A listáról Párizsban értesültek, így hát nagy reményekkel eltelve április 4. előtt sebtében haza is jöttek. Rengeteg levél és újság volt bedobva az ajtajuk mögé. „Négykézláb kerestük a postában a meghívót. Minden borítékot kétszer is kiráztunk – és a meghívó nem volt sehol.”

Akkor szégyelltem magam, hogy az öreg Kassákot kileshettem, amint négykézláb mászkál érdektelen meghívók, gyászjelentések és számlák között; egy Jób a szemétrakáson… Most pedig szégyellném magam magamért.

Nem hajladozom semmilyen aranyalmák után.