Bocsánatkérés gyanánt

Tíz-tizenöt éve lehet annak, hogy Moszkvában műkedvelő egyetemisták előadták egy darabomat. A magyar dráma ünnepi hete (hónapja?) kezdődött, minden nagy színházban magyar szerzőket mutattak be. Darvast, Örkényt, Szakonyit, Gáspár Margitot. Egy orosz fordítónő felfedezni remélt engem és fordítani kezdett. Csakhogy az én nevem nem szerepelt a budapesti minisztérium jobb magyar drámaírókat ajánló listáján. A moszkvai minisztériumnak meg tartania kellett magát az egyezséghez. Orosz színházak csak azt játszhatják, amit a magyarok hivatalosan ajánlanak.

Viszont az egyetemi színjátszók kívül estek a szovjet művelődési minisztérium hatáskörén. Ők tehát játszhattak. Játszottak is. Sőt, meg is hívtak, s a fordítónő elvitt az előadásra, a Lomonoszov Egyetem egyik belvárosi épületébe, valahová a Manyezs mögé. Kedvesek voltak az egyetemisták a közéjük csöppent élő szerzőhöz. Megszerettem őket, még jóval utána is jött néha egy-egy levelezőlap tőlük.

És megtanultam becsülni a fordítónőt is. Örültem, hogy én meg benne fedezhettem fel a legnehezebb viszonyok közt is valamilyen nemes ügyért fáradozó orosz intellektuel asszony – regényekből ismert – típusát. S pláne örültem, hogy az ügye, szívügye: a magyar irodalom, s talán: maga a magyarság.

Most egy magyar lapban, gunyoros cikk címében tűnik fel e fordítónő neve. A cikk írója azon jártatja az eszét, hogy vajon mit jelenthetett róla a politikai rendőrségnek ez az asszony, aki tolmácsnője volt egy szovjetunióbeli útján…

Gondolom: csak a legjobbakat.

Röstellem magam a magyar irodalom nevében; és eltűnődöm, milyen árat kellett fizetnie annak is, aki szeretni kívánt minket…