A Bösendorfer a mennybe ment

Pár napja vagyok csak Olaszországban, s már a második ember, aki lelkesen kitör, ha szóba kerül a magyar irodalom: – Bösendorfer! – A rádióban ment egy éve.

Giuseppe Bevilacqua – akinek irodalmi dolgokban megvesztegethetetlen ítéletét évtizedek óta nem győzöm bámulni – a vacsora során egyre jobban belemelegszik Karinthy Ferenc darabjával kapcsolatos jó emlékeinek a felelevenítésébe. Véletlenül nyitott rá, unalmában. S pillanatok alatt átjárta valami pezsdítő áram a hallatán – mondja. És ahogy áttértünk a könnyű fehér proseccóról pincéjének nehezebb vörösborára, egyre több részletet, fordulatot idéz fel a darabból, pontosan és elragadtatva. Irodalomtudós és maga is író, tehát közben elemzi is a darab hatásának az összetevőit: a szilaj szadizmust, a végtelen részvétet, a kényszercselekvéseinknek azt a mániás kergeségét, amely a darab végén a zseniális csattanóban revelálódik, amikor a hős újabb áldozatot szemel ki, s a zongoráról áttér az egérirtásra.

Házigazdám mindent tudni akar Karinthyról, elmesélem hát az én kedvencemet, a Gőzt – ezt a közép-európai vetélkedőt a túlélésben – és mesélem az Epepe különlegességét, amely nyelvfilozófiai elemzésért kiált. Persze fűszerezem néhány emlékezetes tréfával, amely Cini-a-rosszcsont nevéhez fűződik.

Giuseppe Bevilacqua nevetéssel honorálja ezeket a – ahogy olaszul eredetileg hívták – „truffákat”, és azt kérdi: – Nem nehéz elviselnie egy írónak, ha a szelleme ily ádáz nyugtalansággal működik?

Csend lesz. A kérdés oly pontos volt.

Nem is tudom, mit mondjak.

– Valószínűleg nehéz. À la longue nagyon nehéz lehet.