Minden összejön

A karácsonyesti gyertyagyújtás megengesztelődésében egy idő óta bennem van az a csöndes fellélegzés is, hogy megúsztam a halálomat, amelyet mindig testközelben érzek az előző napokban, december 20–21-én. S úgy veszem észre, hogy mások teherbíró képessége is meg-megroppan a téli napfordulókor.

A karácsony előtti bevásárlás lázában kitör a népeken valami űzöttség. Vajon a konzumizmus ennek oka-e vagy okozata? Vagy talán egy rejtett ős-ok látványos kiáradása ez? Mintha pánik fogta volna el a várost. A leghosszabb éjszaka szorongató félelme volna ez? („Nyugtalanul ver a szívünk strázsát, / mint az őr, ha tudja már a váltást” – írta Babits is az Ősz s tavasz közt című versében; s lám, most vagyunk pontosan ősz s tavasz közt.) Válságérzés, s feltehetően megvan ennek az asztrológiai magyarázata. Kire így hat, kire úgy, s aztán egymásban is gerjesztjük tovább rossz hatását.

Pár napja az én szívem is erősebben ver. Jelzi, hogy fenyegetve érzi az életemet. Ezt az extraszisztolét tudnám lokalizálni is egy életveszélyes fenyegető szóra, de lehet, hogy a temesvári szekuritátés razziák híre ébresztette fel ma benne gyerekkorom váradi vasgárdista tüntetéseinek a félelmét, amikor a lehúzott ablakredőnyök mögött a sötétben hallgattam a kinti lövéseket, anyám ölében, az ő szokatlan szívzakatolásán mérve a kisebbségiekre – magyarokra, zsidókra – kiáltott halál közelségét.

De hisz a történelem azóta is közrejátszott egy csipetnyit ezeknek a napoknak baljóssá tételében. (Egy csipetnyit? Ki mondja semmiségnek a Semmiséget Freud és az atomfizika korában?) Sztálin születésnapjára gondolok, amely szintén ekkorra esett; megszállott országaiban frenetikusan kellett ezt megülni, a betlehemi Kisded születésével szemben – amelynek ünnepe visszaszorult a családba vagy a lopva hallgatott éjféli mise intimitásába (ahol nem illett egymást felismernünk) – ránk ütötte pecsétjét az Antikrisztus születésének kancsukás idillje.

És Sztálint megúszni, szintén nem volt kicsiség annak, akinek sikerült őt megúsznia. Az idegek december 21-én megint rándulnak egyet abban a köztes lelkiállapotban, amelyet Lakatos István egyik verse nyomán így definiálhatunk: „félálmunkban, félelmünkben…”