„…És hazajönni télre”

Mint Illyés versében az „ararátlanul” keringő madár – úgy szálldosott a szép, hosszú testű Boeing velünk a ködbe borult Európa fölött. Lent a gyanús massza, mint lábos fenekén a kihűlt főzelék, amelyben az emberiség nyüzsög, kegyelemre oly kevéssé éretten; odafönt ölelhetően szinte: a végtelen mindenség, betlehemi csillagaival. Advent idején mintha tényleg megnövekednék a csillagok fénye.

Régen letelt az a másfél óra, amit Rómában mondtak, hogy Pestig a menetidőnk lesz, amikor végül leszállunk Bécsben. Idáig jött más magyar gépek utasait („vip”-jeit? minisztereit?) szedtük föl, hogy a technológiailag jobban fölszerelt Boeing fedélzetén (mondjuk inkább: gyomrában) jöjjenek ők is velünk haza. A mi gépünk vakrepüléssel is képes leszállni.

A kormányférfiak jövetelét a gépen nagy sürgés-forgás előzte meg. Az első osztályú utasok terét bővíteni kellett (nem kis létszámú kormánydelegáció), ezért a válaszfalat a két osztály között a gép személyzete leszerelte (nem kis strapával, de ebből is látszik, hogy milyen szolid munka egy ilyen Boeing, s ez megnyugtató) és pár sor üléssel hátrébb megint felszerelte. Elkerülhető lett, hogy fiatal demokráciánk Brüsszelből visszatérő küldöttségének sleppjéből valakit is kitegyenek annak, hogy Bécs–Budapest között a harmincperces úton a turista osztályon legyen kénytelen helyet foglalni. Ez a választófal-odébbtolás lázas munkával harminc percnél jóval hosszabb időt vett igénybe. Jöhettek a vipek.

Elegánsan leszálltunk éjfél után Budapesten, bele abba a főzelékszínű sűrű ködbe, egy lézersugártól – úgymond – vezettetve. Szerencsém volt, elcsíptem egyet a kevés taxi közül. Ezerötszázért haza is hozott.

I. a ház sarkán várt. Honnan tudta, hogy mégis leszállt egy gép? S hogy velem? Úgy megörültem neki, hogy ezt el is felejtettem megkérdezni.

Lift nincs. Éjfél után házmestert felébreszteni illetlen lett volna. Az útitáskám meg az útizsákom vidáman zörög és görög a sima kövön, de lépcsőkön felvonszolni már nem bírja öreg szívünk. A sötét lépcsőházban tehát kipakoltuk és kézben cipeltük fel a nehezét, a könyveket, több fordulóval. Így is kidőltem, mire fent volt minden. I. is kapkodta a levegőt, s elfogta a köhögés.

Hoztuk a karácsonyi ajándékokat. Egy aritmiás Mikulás, meg a hörghurutos angyal.

 

Ahhoz is fáradt voltam, hogy az ébresztőórát beigazítsam hajnalra. Reggel kilenckor a főiskolán órám van (négy teljes órám egyfolytában, egyetlen témáról, az olasz színházról). És nem készültem föl. Az ébresztést rábíztam a rossz lelkiismeretemre. Fel is vert már ötkor. Volt jó három órám Goldoni emlékirataiból kijelölgetni néhány szórakoztató színes fejezetet. Ehhez fűztem aztán a glosszáimat. Így elértem, hogy a hallgatóság sem aludt el, s – ami nagyobb csoda volt – én se.

Egész napomra rányomta bélyegét a hetek óta fenyegető és oly lesújtó gyászhír: Vas István meghalt. Frivol dolog – filosz dolog – a gyászban is verset idézni, de Vas Pista bizonyára a tőle megszokott figyelmezéssel hallgatná, ami eszemben jár folyton, a Babits-verset: „Furcsa elmenni délre, és hazajönni télre – furcsa és iszonyatos – a halottak fogadnak és mindig többen vannak…”

Hogy is van az a fájóan döccenő utolsó sor?

„Csak a halotthoz van út.”