Búcsú a csodáktól

Ferenczy Erzsi telefonál. Pakolászott, s előkerült Márainak egy verse több példányban, 56 karácsonyára írta. New Yorkból küldte el neki, még akkoriban. Ó lesokszorosította, itthon osztogatta. Akkor az ilyesmiért börtön járt. Ez a néhány kópia maradt belőle, eldugva. Ismerem a verset, de hagyom, hogy telefonba felolvassa. Előbb Irkének, aztán nekem. Úgy cseng a hangja, mint egy iskoláslányé. Szépen, értelmesen és hittel olvassa. Ő lehetett az iskolában a legjobb szavaló.

Erzsi a 90-hez közeledik. Jólesik tiszta, üde hangját hallgatni…

A kéziratos dobozok tartalmát nézi át mostanában. Így került elő a Márai-vers is. Szortíroz. Minél kevesebb kerüljön majd a kukába. Mondom, hogy utolsó éveiben Lilla néném is ezt csinálta. Ostromból, kitelepítésből mentett rengeteg levelét (az Endrődy testvérek nagyon szerették egymást és folyton leveleztek, anyám is) olvasgatta és tüzelte. „Okos volt” – mondja Erzsi, és valami rémes történetet mesél, hogy mi végre jutottak Derkovits levelei, a feleségéhez címzettek, az asszony halála után…

Talán egy órát is beszélgettünk Béni rajzairól – százával eltemetve a Galériában. Ki látja őket? Ki gyönyörködik bennük? Kész volt egy kötet rajz, fakszimile kiadásra (a második kötet), de meghalt Illés Endre, így elmaradt. Elmaradt ez is. Mondom, hogy az Albertinában kéne rajzkiállítást rendezni Béninek. „Nincsenek-e még barátaik Bécsben?” A gyászjelentések jönnek róluk. – Ugye Karajan is meghalt? – kérdi.

Amíg beszélgetünk, nézem az órám, Grenoble-ban épp most kezdhetik recitálni a Nérómat. Én meg itthon ragadtam aggasztóan kalimpáló szívemmel.

Odakint derűs, csodálatos estdélután. A régi vakációk nyara. Még ebbe a mi átkozottul sötét északi lakásunkba is besüt pár percre a lenyugvó nap, mostanában legalábbis, amikor leghosszabbak a napok.