Ország-kiárusítás? Haza-árulás?

 

Életem vágya, emlékezetgyöngüléssel fenyegető éveim mentőladikja egy sok-sok fiókos szekrény, amelybe végre gondosan szétválogatva kerülhet bele bevallhatatlanul sok megírnivaló témához készülő tenyérnyi jegyzetem. Matuzsálemprogramom laza nyersanyaga.

A nomád élet gyűlölt kelléke: a tele-koffer nekem nemcsak fenyegető jelkép („tele kofferrel megyek el”), hanem sűrű útjaimon megalázó tehertétel. A pehelysúlyú kéziratok váratlan ólomsúlya, görbedten hurcolom végtelennek látszó állomási peronokon, s amikor az örökmozgó gumiszalagokon eltűnik a repülőtér leviathán-gyomrába, soha nem tudom, hogy viszontlátom-e. Otthon aztán (otthon? „megvan-e még az az otthon?”) kirakom az életmű-pasziánsz kártyáit a földre, az ágyra, az asztalra – se járni, se aludni, se dolgozni nem tudok többet tőlük – és rákezdek a szokott sirámra, hogy nem bírok élni tovább egy sok-sok fiókos szekrény nélkül, mert ha a papírok összekeverednek, akkor a fejemben is menthetetlenül összekeveredik valami: ami balra volt, jobbra kerül, felfordul az emlékezetem, mint egy túlterhelt gyomor, már a gondolatától is háborog az elmém…

Sohasem volt együtt annyi pénz, hogy egy szekrény (pláne egy sok-sok fiókos szekrény) vételére futotta volna. Bár régen láttunk néhány kedvünkre valót feltűnni a bizományiban. „Az áruházak üvegén a kasszáig lát szegény…”

Vásárolni nem tudtunk, de gyönyörködni be-betértünk.

Most, hogy az olasz állam a firenzei egyetemtől búcsúzó professzornak a zsebébe csúsztatott egy summa vigaszpénzt, ezt szántuk a sok-sok fiókos szekrényre. Járjuk a bizományikat.

Lesújtóan silány holmik halmaza.

Ott, ahol pár évvel ezelőtt még mindig találkozhattunk egy-egy szép parasztbarokk pohárszékkel, feliratos tékával, faragott gondolkozó-székkel, hasas Mária Terézia-szekrénnyel, s ahol mindig volt a kirakatban egy bámulatra érdemes tabernákulum-mirákulum, most csak divatjamúlt, gyanús tisztaságú garnitúrák, rozoga neo-kolonális kombinált-szekrények…

– És a többi hova lett?

– Elővásárlásuk van a török exportőröknek, meg a nyugatnémeteknek. Hozzánk csak az kerül, ami nekik nem kell.

Körülbelül másfél éve tűnt fel egy vastagbetűs telefonszám az újságok hirdetései közt. Cím nélkül, név nélkül, diszkréten, mint egy találkahelyé. „Külföldi értékesítésre átveszek képet, szobrot, antik bútort, ezüstöt.”

Az új telefonkönyv oldalán immár nyílt sisakkal hirdet a magyar műkincsexport. 25 százalékát devizában fizeti ki annak, aki az ő révén külföldön árverezteti el értékeit.

S ki tudja, hány ilyen vállalkozás csapolja még a pauperizálódó országot, amely sokáig elég gazdag lesz, hogy sápot biztosítson a cinkos harácsnak.

 

Az olasz igazságügyminiszter-helyettes beszámol kínai tanulmányútjáról.

A kínai törvény halálbüntetéssel sújtja a régiségek külföldre juttatásában való részvételt.

Boldog kínai író-kollégám, neki még lehet sok-sok fiókos szekrénye.