Megannyi Én

Egzaltált asszonyi kedélyre valló levelet kapok, grafológus után kiáltó szálkás írással. Nem is a címemre, hanem az Írószövetségbe, ez küldi tovább a PEN Clubba. Keresztnevem sincs a borítékon. Elég hosszú levél. Rokoni címen íródott, egy Hubay egy Hubaynak, egy pályakezdő Hubay ügyében. Hogy a fiú el ne kallódjék… Felhívom a levél íróját. Már a keresztneve is afféle regényes előkelőséget sugároz, mint – mondjuk – az Ágota kisasszonyé; a telefonkagylóból megcsap a régi, bizarr nagynénik otthonának az illata – „a tubarózsa illatozzon”, jár a fejemben Ady sora. Talán azért, mert tubarózsát se láttam még soha, ahogy ezt a hölgyet se. De jól esik vele beszélnem. Mindjárt rokonian. Miután előnév, címerrajzolat egyezik, ezt tisztáztuk, tehát kétségtelen a nemzetségi összetartozás. Innét az első hangütésre az atyafiságos konfidencia. Egymás után bukkannak elő szavai nyomán a maga családjából ismeretlen Hubayak, zavarba ejtően ismerős vonásokkal. Déjà vu-Hubayak. Az ismeretlen rokon hölgy metszően pontos mondatokkal jellemez – érezhető az indulata (rajongás, megvetés), ami az egyes családtagokkal szemben állásfoglalását meghatározza.

Egy vonat tűnt fel az éjszakámban. József Attila álom-vonata. „Én állok minden ablakfényben…” Egy-egy sorsommal sújtott másik-Én. Csupa Hubay-Én. Szegények, szegények…

Különösen akkor érzem ezt, amikor – érintőlegesen, fojtottan és súgva sikoltja a telefonba, mintha egy fájó sebről, taburól volna szó, ami bizonyára nekem is sebem és nekem is tabum: „elég volt a nevünket kimondani és máris kaptuk az ütéseket…”

Hát igen, kedves cousine, én is ettől a taburózsától illatozom.