Kizökkent az idő

 

Húsvétvasárnapra virradóan térünk rá, vissza megint, a nyári időszámításra. Így az előreigazított órák az idén pontosan együtt járnak a tavasz-ünneppel. A természet megújul, az ember megváltódott, az óra is ugrik egyet. Nagypéntek este bámulatos Hold-tölte volt az Arno fölött. Firenzében a napéjegyenlőséget követő Hold-tölte ilyen volt 1300-ban is, emlékezhetünk rá, amikor Dante valahogy jó utat veszített. („La diritta via era smarrita” – írta. Miért mindig a jó utat veszítjük? Soha a rosszat?) Nagypénteken a természet is megindul. Krisztus után 33-ban legalábbis így volt. A föld remegett, a Nap elsötétült. És a Százados felkiáltott: „Valóban Isten fia volt!” Azóta a jelek, csodák, tanúságtételek legtöbbször elmaradnak. Az idén nem volt semmi. Csak ez a valószínűtlenül óriás telehold az Arno fölött. A Kozmosz részvéte a Megváltás gyászszertartásában azért minden húsvétkor érezhető. Most is.

Ma az éjszaka megrövidül. Egy órával hamarébb van hajnal, hamarébb jön a Húsvét reggele. Rohanunk a Feltámadásba.

 

Ma éjszaka éjféltől reggel négyig (illetve már ötig) mást se csináltam, mint meghaltam álmomban. Végeérhetetlen szekvenciákban azt álmodtam, hogy kivégeznek. Végre is hajtották, a magyar törvények szerint, akasztással. A gyanús (vagy inkább: premonitórius) az volt, hogy nem lehetett tudni, vajon kommunista bíróság ítélt-e halálra vagy demokratikus. Ez valahogy egybefolyt. Mi volt a vád tárgya? Valami semmiség. Írásban követtem el (de hogy mit is?). Az utolsó pillanatig nem is hittem, hogy a kivégzés csakugyan megeshet. Velem! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a húsvét reggeli lapokban megjelenjék a vastagbetűs hír: kivégezték, vagy végrehajtották az ítéletet, vagy – a Népszabadságban – elnyerte méltó büntetését… stb. És a nevem. Talán lesz utalás a műveimre is. Benne vannak minden irodalmi lexikonban. (Ritka, hogy aktív írót kivégezzenek. Listius László? Chenier…)

Az álom hosszú volt, mert több levelet is meg kellett írnom. Emlékszem, hogy kinek mit írtam. Olaszul és franciául írtam. Kerestem a pontos szavakat. Külföldi befolyásos emberek figyelmébe ajánlottam a családomat. Írtam Spadolininak, emlékeztettem, hogy ha már segített a nyugdíjaztatásom körül, kértem, hasson oda, hogy folyósítsák halálom után is a hátramaradottaknak. Írtam Livio Garzantinak, a baráti kiadónak Milánóba. A PEN klub főtitkárának is írtam, Londonba. Hogy ugye mit meg nem tesz egy-egy lecsukott íróért, és most nézze, velem mit csináltak. Ha nem hajtották volna végre rajtam a halálos ítéletet, talán közbe is tudna lépni még. A francia Jogvédőnek is írtam, ahol tag vagyok, hogy ügyeljenek a jogaimra, mert kivégzésem után a magyar hivatal nem fogja törni magát az érdekemben. Eddig se tette… Nem volt különösen meglepő, hogy ezeket a leveleket is – én, aki minden írással elkésem – nem a kivégzés előtt írtam, hanem már utána.

„Álmom az életem túlélte” – ahogy Clarence mondja a börtönben, egy perccel a halála előtt. (Ez az egyetlen mondat elegendő volna, hogy Shakespeare zsenije örökre bámulat tárgya maradjon: ő a „fele a Teremtésnek”, az, az! sőt, a duplája!)

A bökkenő csak az volt, hogy nem tudtam kire bízni a leveleket! Nem volt senki, akiben bízhattam volna. Egyáltalán nem volt senkim.

 

Még emlékszem rá, hogy X. telefonált, érdeklődött, mi lesz most már a drámáimmal. Magabiztosan magyaráztam, hogy nem fogják tudni teljesen kivonni őket a forgalomból, színpadra egyelőre megint nem kerülnek, de bizonyára nagyobb érdeklődéssel fogják forgatni, ami nyomtatásban megjelent. És sok mindent észrevesznek majd a drámákban, amit eddig nem vett észre senki. Később sajnáltam, hogy kifecsegtem ezt a reményemet. Nem kell mindent X. orrára kötni. Visszaélhet vele. Mintha olyasmit mondott volna, hogy most indul épp hazulról. Fel kéne hívnom gyorsan, megmondani, hogy nem mondtam semmit. De nem volt telefonkönyv sehol…

 

Említésre méltó talán még, hogy az akasztástól magától – hóhér, zsámoly, nyakcsigolya-roppantás stb. – nem féltem különösen, holott az akasztás iszonyata egy életen át kísért. (Kosztolányi és Villon kis versei e tárgyban. És Genfben az a hazai újság, amelyet valaki elém tett, s az unokabátyámat láttam a címlapon, amint viszik akasztani… Később meg a hátborzongató história, hogy Csornokyval hogy játszadozott el a hóhér.) Azzal erősítettem magam álmomban, hogy ami történni fog: lényegében nem különbözik az önakasztástól. S hány meg hány száz, ezer ember hajtja ezt végre, nyugodt lélekkel menve elébe a halálnak.

Az elmúlás ténye fájt csak. S velem együtt a hírem, jó hírem, írásaim elmúlása. „Két halálhoz érek” – írta egykor a már korombeli Michelangelo.

Tehát az fájt, amivel – rémálom ide, rémálom oda – úgyis szembe kell néznem előbb-utóbb.

 

Hogy kínos éjszaka vár rám, ezt tudtam előre. Tegnap mondtam is Saurónak, amikor estefelé elment tőlem.

Az óra átállítását mindig megszenvedem. (Úgy rémlik, ezt nem is először jegyzem fel.)

A magyarázat az lehet, hogy működik bennem egy pontos és érzékeny szerkezet, amely méri az időt. Nappal jobbára alszik, rábíz engem a körülöttem amúgy is működő órákra. Éjszaka viszont lelkiismeretesen méri az időt. Pontosan négykor felébreszt. Dönthetek, hogy keljek-e föl nyomban (ha nagyon körmömre égett volna valami) vagy aludjak-e még egy sort. Ha igen, megint ébreszt, háromnegyed hatkor. Így van egy negyedórácskám kávét főzni, s pont hatkor hozzákezdhetek ahhoz, amit jobb szó híján, a társadalmi konvencióval munkának nevezünk; holott nem az, egészen más, több is, kevesebb is annál…

Ez a belső kronométer elég megbízhatóan ébreszt akár más időpontban is, ha este komolyan megmagyarázom neki, hogy ötkor kell kezdenem csomagolni stb. Mert utazom.

Igen ám, de tegnap éjfélkor, amikor eloltottam a lámpát, már tudta – tőlem is, meg a tévéből – hogy voltaképpen nem tegnap, hanem már ma van, s éjfél után egy az óra. Ez úgy hatott rá, mint egy svájci órára, ha földhöz vágják. A léte az idő szakadatlan folyamatosságába van ágyazva. A természetben még mindig inkább lehet ugrás, mint az időben. Ő többé-kevésbé percnyi pontossággal dolgozik, vakon, és most mégis azt mondják neki, hogy hatvan perc kiesett az időből. Pszichochronométerem tehát elkezd össze vissza ütni bennem, mint a bolondóra. Megpróbál felverni, én meg a riasztáshoz mindenfélét összeálmodom, mint ma éjszaka is: hogy meghalni visznek. (Holott igen.)

Valószínűleg nem is rugóra járó svájci órához, hanem az ősi homokórához hasonlít ez az időmérő, ez az időmet-mérő, ez a házsártos és hisztériázó szerkezet bennem.

Homokórát utoljára a Halál csontkezében láttam. Egyik kezében kasza, a másikban homokóra.

 

Ébresztőül végigmondom magamban a Babits-verset. Azt, amelyikben az a sor van: „Most az év, mint homokóra, fordul…”