Babits: drámai hős

A verseket az előadók „előadják”. Világos, ezek a versek már vannak valahol. Könyvekben, az emlékezet raktáraiban, kéziratban. Már mind megvannak. Csak elő kell adni őket. Esetleg lefújni róluk a port. Könyvbe kötött, gémberedett tagjaikba lelket lehelni. Vagy mintha imakönyvből olvasná, az előadó áhítattal és mágiával a költő szellemét is jelenvalóvá teheti valahogy úgy, ahogy Reviczky mondá – „Lehajtom a betűkre főmet, hogy felidézzem szellemét”.

Re-citál – mondják a latin nyelvek erre az egyszerre művészi és szakrális műveletre. Szó szerint ez is idézést jelent, ha nem is szellemidézést. Inkább újraidézést, utalva megint valami meglevőre…

Bálint András Babits-estjén arra vállalkozik, hogy megszüntesse ezt a mindig meglevő időbeli és létforma szerinti distanciát a Mű és az Előadása között, vagy legalábbis olyannyira minimumra redukálja, mintha már nem is volna distancia köztük.

A kezdetek megközelítéséről van szó, a Teremtés pillanatairól, a költői Big-Bangról. Istenkísértő vállalkozás tehát.

Lélegzetelállító. Erre vall az a másfél órás halálos csend, amellyel maroknyi közönsége a produkciót (kísérletet, szertartást) követi.

A lehető legveristább hétköznapi lét szintjén – a két háború közötti világban, a rádióból csordogáló háttérzene mellett teát főz egy ember, és elmenni készül hazulról – közben morfondírozva folytatja lázadó szellemének csillapíthatatlan vitáját ellenfeleivel, akik épp Trianonból fenyegetik a magyar integritást vagy a Kisebbségben-ből az ő magyar identitását.

Egy tág horizontú ember a farkasveremben. Ebben a konfliktushelyzetben születik meg a színpadon (színpadon, és nem előadói emelvényen) Babits Mihály. A XX. századi magyar tragikus létezés egyik hőse.

Az alkalomadtán sorra kerülő versek is ebben a (politikától, egykori barátoktól, ráktól) torokszorító vészhelyzetben fogannak. Megannyi Istennel (és szentjeivel, Szent Balázzsal) folytatott párbeszéd, fohászkodás. A drámai pillanat szülöttjei.

Egy ember elmenni készül hazulról. Húzza-halasztja az időt. Teázik. Vitázik. Pajzzsal és dárdával. Fel-felfohászkodik. Jó másfél órányi ideje van. Alig ötvenöt éves. Már veszi is a kabátját, kalapját. És kiszakad belőle: „jaj, meg kell halni, meg kell halni.”

A katarzis pillanatában, mint minden igazi dráma végén, ott vagyunk a Kezdeteknél.

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Babitsnál, és Babits vala az Ige.