Servet Mihállyal

– Ha a történelem nekem nem tud kínálni más lehetőséget, mint azt, hogy válasszak a pápa avagy Kálvin közt, akkor inkább a máglya – gondolta Servet, emelt fővel, a Champel felé menet. Ámde amikor a Grand’rue sarkán Jean Calvin hivatala alá ért, mégis felkiáltott neki: – „Gracía!”

Kálvin az ablakban – írják – kitörő nevetéssel reagált erre a kegyelemkérésre.

– „Ez az őrült spanyol még mindig nem tanult meg franciául” – mondta, és gúnyosan utánozta a halálbamenő pöszeségét: – „Graszía! Graszía!”

Óriási jelenet volt. Az utca népe hasát fogta. Kiderült, hogy Kálvinnak van humorérzéke. Kivégzéskor.

Sütő drámájából is láthatjuk, mennyi végtelenül esetleges véres, kormos, gyomorbajos, hidegrázós, elfojtásos, xenofób esendősége volt keverve annak a hittitoknak a dogmatikus érvényesítése, hogy az Istenben három személy van-e, vagy pedig egy-e az Isten.

Ha a keleti vallások nagy versenyén, még a császárkori Rómában, nem a keresztre feszített Krisztus hite fut be világvallásként, hanem Mithras bikájáé – volt esélye! –, ugyanez a genfi jelenet megtörténhetik egy egész más üdvtannak a kontexusában is. Máglyára küldik a Kereszt hitvallóját a Szentséges Bikacsök nevében.