A jövő két-séges

Az volt már Delphiben és Dodonában is.

S úgy érzem: a múltunk is az volt, mielőtt bekövetkezett volna. Kétséges, háromsápos, száz-ságos.

Most a Holmiban olvasom egy Lengyel László és Hankiss könyveit egyaránt elmarasztaló kritikában, hogy e szerzők nem kínálnak határozott vonalakkal rajzolt jövőképet. S hogy a múltról is úgy beszélnek, hogy „másként is lehetett volna”.

Ilyesmit ér tetten a kritikaíró e két könyvben, és felhánytorgatja, mint abszurdumot: „A megtörtént történelem a relativizált alternatívák között egy elrontott esély súlytalanságával áll előttünk, múltunk legfeljebb egy a lehetséges kimenetelek közül. A súlytalan múlt pedig megnyitja az utat a súlytalan jövőhöz, amely számtalan lehetséges forgatókönyv egyforma eséllyel egymás mellé sorakoztatott gazdag arzenálja.”

Engem is tetten érhet e szigorú kritika írója efféle agnoszticizmusban. Én se tudok soha megszabadulni attól a gondolattól, hogy másképp is történhetett volna, és bevallom, nem láttam oly futurológust, akinek jóslatát igazolta volna a jövő. Ezért aztán nem is tetszenek nekem az egyetlen forgatókönyvre esküsző próféták.

Tudomásul kell vennem tehát, hogy rám is vonatkozik a kritika-író megvető szava: „egy jellegzetes és ismerős értelmiségi magatartásról”. Ez az.

Csak éppen nem értem, hogy ha a kritika írója ily eleve elrendeltnek hiszi a múltat is és a jövőt is, honnan meríti a logikai alapot ahhoz a nagy erkölcscsőszködéshez, amellyel az értelmiség „árulását” nem győzi ostorozni (emlegeti a kompromisszumait, alkuit, cinkosságát, az önigazolást stb.). Ez miért ne volna szintén szükségszerű?

Persze tudom, azért vagyok oly érzékeny erre a történelmi eleve elrendelést hirdető és hozzáillő kálvini szigorúsággal ítélkező cikkre, mert alkalmazkodó természetemből, ingatag meggyőződésekre alapozott gondolkodásmódomból kifolyólag nemegyszer voltam ludas olyan árulásokban (vagy mégolyanabbakban), amilyeneket a kritika írója sommáz.

De most, hogy ezt a megsemmisítő cikket elolvastam, emeltebb fővel tudom már vállalni az „írástudós” árulásaimat is.

Üdítő volt e szigorú (bornírt?) cikk után ugyanebben a számban olvasni Határ Győző egykori beszélgetését Toynbee professzorral a magyar forradalomról.

„Nincs leleményesebb a történelemnél a váratlan fejlemények kitalálásában” – idézi Határ Győző a „káptalanfejű” angolt.

Ezért tudja Apolló, hogy szibilláinak legföljebb úgy lehet fogalmazniok: Ibis redibis! Tehát visszatérsz a háborúból, de utána egy nunquam már azt súgja, hogy sohasem fogsz visszatérni…

Mindennek az ellenkezője is mindig lehetséges volt és lehetséges lesz.