Marcus Aurelius

Szeretem Kosztolányi Ódáját hozzá. Rómát járva nem győzöm mondogatni magamban. A régi paloták bágyadt rőt-sárga homlokzata szinte megtelik vérrel (úgy mondják, marhavérrel keverték régen a maltert), ha láttukra felfakad bennem a vers, ellenállhatatlanul, megunhatatlanul…

 

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán…

 

Elfogadtam a versben azt is, hogy Kosztolányi Marcus Aurelius racionalitását dicsérve, nem győzi csudálni a „zagyva keletnek elmebetegjét” és a fintorgó arcú bolondokat… Holott nem is lehetnék drámaíró, ha nem volnék a sorsom és a kíváncsiság szálaival odafércelve az irracionálishoz. De most persze hogy még jobban megszerettem a római „koldus imperátort”, hogy a Nuova Antológiában ismertetést olvasok Marcus Aurelius törvényhozói tevékenységéről. Ebből tudom meg, hogy milyen részvétteli gondja volt az elmebetegekre. Ő hozta törvénybe, hogy a bűnözők elmeállapotát meg kell vizsgálni. Ha betegek, nem büntethetők.

Elvette az irracionalitást, és nem engedte bántani a fintorgó arcú bolondokat.

Leszáll a hordszékéről, és megpróbálja megnyugtatni azt a holdkóros asszonyt, aki azt kiabálja az utcán, hogy itt a világ vége. Pedig a császár is tudja, hogy itt az ő világa vége.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]