Hemingway, Montherlant – ki következik?

Márai naplójában vissza-visszatér az öngyilkosság gondolata. Nem első személyben, ez nem volna ildomos, csak úgy általában említi. Persze így is árulkodóan. Az öngyilkosságról nem lehet „általában” szólni. Aki az öngyilkosságról beszél, annál a legáltalánosabb alany is első személy, s aki hallgatja, az is első személyben hallgatja; esetleg második személyben. Főként ha sikerül rajtakapni beszélgetőpartnerét, hogy kissé izgatottabb (fojtottabb, galuskásabb) lesz a hangja ennél a témánál. Nem nehéz elképzelnie, hogy milyen lesz az interlokutora, amint a kötélen himbálózik.

Az 1973-as naplóban Márai tőle megszokott stiláris eleganciával cseveg az ókori Rómában dívó öngyilkoló – s oly tökéletlen – halálnemekről. Hogy a méreg nem volt megbízható. Hogy a kardjába dőlő római végül a kardjában fetrenghetett. Szinte bóknak hat a civilizáció előtt a naplójegyzet konklúziója: „Hemingway, Montherlant olcsón szabadulhattak” – így írja Márai a két magával végző írókollégáról.

Figyelemre méltó az ige: „szabadul”. Neki még tizenhat éve van. Ez jelenthet akár tizenhat művet is. Ám kezében már ott a mozdulat, amellyel Hemingway, Montherlant is a fegyver után nyúl és a csövét…

Ki tudja, hogy végül azért neki is mennyit kellett fizetnie Kharónnak? Nem volt az olcsó szabadulás.

Minimum tizenhét éven át építgette maga körül a kivégzőcellát.