Hódvár

Azt mondják: ezt itt találták ki Kanadában, de azt is mondják, hogy most már terjed az Egyesült Államokban is. Itt a hideg éghajlat vezette rá az urbanistákat.

Városrészeket behálózó vakondokjáratok. Kellemesen fűtött hódvárak. Galériák, folyosók, terek, metróállomások; üzletek és butikok sora, McDonald-étkezdék aranykapui és utcai mutatványosok. Vácibbnál vácibb utcák és Rákóczi utak a föld alatt. Még Keleti pályaudvar is. A nagy különbség: a csakugyan ragyogó tisztaság. A Szent Lőrinc állomás óriás csarnokában éppúgy alszanak a földön hálózsákos fiatalok, mint bárhol Európában, de a végtelenbe vesző márványpadló tükörfényes, mint egy bálterem.

Fölöttem, kiszámíthatóan, felhőkarcolók. Egy ideig lelkesedem. S aztán hirtelen rám szakad a klausztrofóbia. Itt-ott látok egy-egy vörös EXIT-et – tudom, hogy ez azt mutatja, hogy merre lehet kijutni a szabad levegőre, bár ez a jelzés nekem inkább olyasmit asszociál, hogy memento mori (látjátok feleim szümtükkel: exitálunk, exitálunk, exitálunk.)

Ha aztán az EXIT-eket követve sikerül lassan felmászó eszkalátorokon és futóléptekkel elhagynom az alvilágot, ismeretlen felhőkarcolók tövében találom magam, egy metafizikus festészetből ismerős néptelen márványudvaron, ahol az élet egyetlen jele a középütt csobogó szökőkút. Körös-körül mind a hét kapu a Royal Bankba vezet. De nincs dolgom a Royal Bankban(ben?), nem akarok Judit se lenni Kékszakállú herceg hétkapujú várában, igyekszem tehát visszatalálni a Szent Lőrinc katakombába, a már-már szinte hazaian otthonos hamburgerszagba, a leszállított jeans-nadrágok árubőségébe.