Mielőtt lefekszem („…én ágyamba, minden esti koporsómba”), kinyitom a hátsó szobám udvarra néző
ablakát.
És tenyérnyire kinyitom a lakásomnak lépcsőházba szóló ajtaját. Ha alkalom szülte tolvaj jár arra,
hívhatja őt bezáratlan ajtó: nézzen szét, mit vihet el, esetleg kit üssön agyon.
Ajtó- és ablaknyitás, mindkettő óvó intézkedés. Hogyha álmomban elvinne az ördög, ne tartson
majd hetekig, míg rám törik az ajtót. Meg aztán, mikor rám törik, ne legyen erős szag. (Ezért hagyom
nyitva az udvari ablakot.) Gyakran vagyok távol Firenzéből, megszokhatták a szomszédok, hogy
hétszámra nem látnak. És a házban nem is tartja számon senki, hogy látja-e a másikat még, vagy az
közben elköltözött, netán örökre. Irke biztos hívogat majd Pestről, de minél tovább találja némának a
telefonomat, annál inkább igazolódik alapvető – és barátnői beszélgetésekben szóra érdemes – jogos
megbántottsága. Ki tudja, merre kujtorgok megint, a telefon nem felel, és persze nem jut eszembe, hogy
neki telefonáljak… Amíg ebből a vissza-visszatérő témából egyszer csak hirtelen pánik lesz, eltelhet
kb. két hét.
De a lakásom nyitva hagyott ajtaja pár nap múlva azért mégiscsak fel fogja hívni az arra járkálók
figyelmét, hogy valami nincs rendjén odabent.
És hazámnak is tartozom azzal, hogy első látogatóim érzékszerveit ne tegyem próbára, nehogy egy
életen át felforduljon a gyomruk, ha eszükbe jut a „magyar professzor”, vagy egyáltalán: Magyarország.
Úgy vagyok ezzel a hanyag, rendetlen szívvel, mint a részeg Noéval volt az egyszem jó fia: a Szem.
Odafigyelni is röstellek, nem is nagyon merek, legszívesebben takarót dobnék rá. Talán kialussza
magát, kijózanodik.
Rémlik, hogy egyszer egy orvos, társaságban, azt mondta, hogy az extraszisztolé azért rossz, mert
halálosan kifárasztja a szívet. Lehet, hogy az éjszakai ritmuszavart sínylem.
A halál: egy ritmuszavar megszűnése.