A Szerző: „Be van fejezve a nagy mű…”

 

Nincs engesztelhetetlenebbül visszasajgó bántalom annál, amit a szerző őriz a szívében, ha a bemutatóján valaki elhúzta a száját. S még áttételekkel is üszkösödhet tovább a bántalom az özvegy szívében, a nemzet történelmében… In aeternum.

Ha a mű nem is – a sértés halhatatlan.

Ez a drámatörténeti élettapasztalatom megint öregbült. A televízióban egy halott szerző hátramaradottja egy halott költő felé eregette nyilait, mert a premieren negyven évvel ezelőtt, nem mondott jót a férje darabjáról. Meglehet. Hisz nem is volt jó az a darab. De ennél tovább is ment a megbántott emlékező. Olyan vádaskodásba, amelynek – ismerve a halott szerző és a halott költő helyzetét az egykori hatalom világában – legföljebb az ellenkezője lehetett igaz. Reméljük, az se.

 

Kossuthnak két rendkívüli követe volt a nyugati nagyhatalmaknál: Pulszky és Teleki László. De ők ne adj Isten, nem dolgoztak egymás kezére, mert Teleki nem bírta megbocsátani Pulszkynak, hogy nyolc évvel azelőtt elaludt a Kegyenc premierjén.

Pulszky még azzal piszkálta tovább Teleki sértődését, hogy a londoni jó társaságban azt terjesztette, hogy ő csak tettette, mintha elaludt volna. Ugratni akarta barátját…

Rossz vicc volt.

Túl jól sikerült.

Tragédiában a szerző nem ismer tréfát.

Egymást fúrták odakint. Mint két magyar úr. Közben itthon bejött a muszka.

 

S a történelmünk további feketekönyvéből:

A tanácsköztársaság idején Pogány népbiztos azért vetemedett arra a mocskos tettre, hogy betiltsa a Nyugatot (a Nyugatot!), mert ennek hasábjain nemrég levágták az ő dilettáns dramolettjét.

Történelmet mozgathatnak jóra-rosszra a szerzői szív soha nem gyógyuló sebei.

Ezen mérhető, hogy micsoda teremtő erők (vagy hiú aspirációk!) zsibonganak minden színpadon felálló vagy elhasaló drámai műben.