Az alázat iskolái

 

A büdös gőgöm ellen, a dölyfösségem, a büszkeségem ellen ma feltűztem szobámban az ajtófélfára a felmondólevelet, amelyet a Lapkiadó vezérigazgatója küldött 1990. május 8-i dátummal – május 15-i hatállyal.

Hétnapos felmondás, húszesztendős munka után. Akármilyen volt a munkám, mégis…

Valamikor a hatvanas évek vége felé hívatott az Akadémiai Kiadó igazgatója, hogy egy magyar „digest” számára tallózzam az irodalmi és művészeti folyóiratokat. 700 forint lesz a fizetésem. Át is adta a listát, 27 folyóirat volt rajta. A Kortárstól a Magyar Fotóművészetig. Ezekből kell összeválogatni az újraközlésre érdemest. Akkor már több mint tízévi állástalanság után még mindig nem voltam eléggé megtörve, és kevesellni bátorkodtam a fizetséget.

Az igazgató megengedhette magának a romantikus iróniát: – Abból indultunk ki, hogy egy magyar író ingyen is élvezettel olvassa írótársai publikációit.

Megkérdeztem a Hungáriában Ottlik véleményét. Kirobbant.

– Az elnevezés helytelen! Amit csinálnod kell, az nem tallózás, hanem guberálás. Kiszedni a gyémántot a szemétből!

Tudtam, hogy az irodalmi osztályon a vezető jó szívvel van hozzám.

– Mondjátok, mit csináljak?

– El muszáj fogadni. Ez most egy kelepce. Odafönt csinálták neked. Arra számítanak, hogy természetesen elutasítod. Azt nem fogják említeni, hogy bagót kínáltak, csak azt, hogy szerkesztői állást ajánlottak föl, és tessék, te visszautasítottad. Mosolyogva fogadd el. Azt nem írja elő senki, hogy meg kell szakadnod a munkában.

Nem szakadtam meg. A szerkesztőségi üléseken bámultam szerkesztőtársaim tájékozottságát. Mindent olvastak és mindenről határozottan tudták, hogy jó vagy nem jó. Számomra ez sohasem volt ily egyértelmű.

Később, amikor az olasz állam jóvoltából Firenzében kaptam állást, tisztességgel megfizetve, a guberálást a Látóhatárnak nem hagytam abba. Szerettem ritka gyémántot lelni. Különben is, tíz körömmel kapaszkodtam a hazai irodalmi életbe, hogy be ne teljék rajtam Aczél György elbocsátó szép üzenete, amely a külföldi munkavállalás megadását kísérte: „Maga most megszűnt magyar írónak lenni.”

És kitűnő szellemek voltak a munkatársaim. Jó volt velük együtt lenni a szerkesztőségi délutánokon.

A fizetésem is szépen emelkedett a lapnál. Pár év múlva 800 forintra, tíz év után kereken ezerre.

Aztán átkerültünk a Lapkiadóhoz. S jobban is jártunk, mert mindjárt kigombolkozott az új vezérigazgatónk, újabb száz forint havonta. Summa summarum, húsz év után, amikor most e kurta-furcsa végelbánásban részesültünk, már havi 1500 forintot élveztem.

Ennek a sinecurának vetett véget a Lapkiadó vezérigazgatója az egyheti felmondással.

 

Szabó Lőrinc megírja, mellékesen, hogy amikor 1926-ban felmondanak neki Az Est-lapoknál, Miklós Andor (akit tekinthetünk a Lapkiadó jelenlegi vezérigazgatója hivatali elődjének) megvásárolja neki Rippl-Rónaitól Szabó Lőrinc portréját. „Engesztelésül” – írja Szabó Lőrinc. A költő akkor 25 éves volt.

Ha én hajlandó volnék éveim számát komolyan venni, amikor látom a szögön ezt a rossz cselédet kirúgó levelet, kimehetnék az esőbe énekelni, mint egy Lear király, vagy sírva fakadhatnék, mint a Puszták népe öreg bérese, akinél már akkor eltörik a mécses, ha csak meglátja a pofonra lendülő kezet.