Egy athéni pillanat

A vendéglő terasza egy magas sarokház tetején van. Itt szinte kéznyújtásnyira az asztalunktól a reflektorfényben úszó Akropolisz, és fölötte a kozmosz fényében úszó telehold. Odalent az utca túloldalán múlt századi emeletes házak. Minden olyan ismerős, mintha ott lettem volna, mikor Periklész elrendelte a Parthenon építését. Senki se hitte el neki, hogy ilyen szép lesz. Egy ideig még azt se hitték el neki, hogy ilyen szép lett. Bepörölték tékozlásért.

Épp felém mutatja megtépett oldalsó oszloprendjét. Mintha ott lettem volna akkor is, amikor az ostoba velencések teletömték az Akropoliszt puskaporral. – „Ide lőjetek, kontyosok!” – A törököknek volt vér a pucájukban, és odalőttek. Egykorú rajz mutatja, ahogy szállonganak a levegőben a soktonnás dór oszlopok. A Parthenon homlokán pedig a nyugati civilizáció nevében grasszáló barbárság keze nyoma: a kövek be nem hegedő sebei. Innen tépdeste le lord Elgin Pheidiasz metropéit. A British Múzeumban „Elgin-márványok” néven vannak nyilvántartva. Mintha ő maga, a nemes lord faragta volna őket. Pedig ő csak ellopta. Asztaltársaim mondják, hogy a Márvány-tengeren sikerült neki el is süllyeszteni egy hajórakomány Pheidiaszt.

A lenti házak is egyre ismerősebbek. Erről a szegletről festette Csontváry az Athéni sétakocsizást. Ez az a hosszú egyenes út itt alattunk.