Divináció

Tegnap este Domokoséknál. Weöresről beszélgettünk. Mátyás elmondja, hogy déltájban a Lukács fürdő felé járva be akart menni Weöres Sándorhoz a Reumakórházba. De aztán úgy vélte, hogy ebédidőben a portás úgyse engedné be, pláne, ha a betegszoba számát se tudja megmondani. Habozott, mit csináljon. Nem akarta kitenni magát elutasításnak. Így hát továbbment…

Másnap Károlyi Amy azt telefonálja neki, hogy hallja, tegnap délben bent járt a kórházban, meglátogatta Sándort, akinek csak az esett rosszul, hogy vendége épp hogy feltűnt az ajtóban, s már ment is. „Elsuhant” – így mesélte Sándor.

Nevetünk az eseten, mert a rációnk csak nevetéssel tud átsegíteni minket az ilyen okkultgyanús jelenségeken. Porszem ez, az ész szemét zavarni. „Véletlen!” – kiáltjuk szinte egyszerre, mintegy gyors védekező reflexszel.

Véletlen? Hatvan éven át mondogatjuk Weöresről, hogy sámán, és amikor valóban tanújelét adja egy csöppnyi hiperérzékenységnek, egy voltaképp elég szimplának látszó gondolatátvitelre, inkább feltételezzük róla, hogy delirál – s hogy merő véletlenségből épp azt delirálja, aki a kórházkapu előtt az ő meglátogatását fontolgatja, mintsem elhiggyük, hogy „divinál”, hegy elfoghatja őt a kórházi ágyon is az isteni ihlet…

Tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodáktól.