Ihlet és verseny

Imádom a párizsi reggeleket, délelőttöket. Ülni óraszámra egy kis kávéházi asztal mellett – lehetőleg abban az üvegkalitkában, amelyik „oda rúg ki” az utcára –, és a szellemi munkát oly jótékonyan befolyásoló futó felhőktől járta ég alatt várni az ihletet…

Vámi se kell: megvan.

Ez a francia reggeli kávé nem a szívre méri az ostorcsapást, hanem átbizsereg az ujjhegyekig.

Nem részletezem. Illyés halhatatlan oldalakon örökítette meg a Flore meg a Deux Magots kávéház asztalai mellett kézirataik fölött révedező nagy szellemek szorgos teremtő munkáját. Ha rajtuk múlt volna, nem jön hidegháború. Bár közvetve nem felelősek-e? Ki tudja, hogy nem épp az efféle lázas szellemek – Európában és Amerikában – váltották ki az új inkvizíció nyílt és sunyi düheit?

A kávéház szinte üres, csak a bárpultnál sereglenek a sebtében reggelizők.

Előszedem a jegyzeteimet. Felteszem az olvasószemüveget. A márványra a fehér papírt – de legalább tízet (nem mintha remélném, hogy annyit teleírok, hanem azért, hogy a márvány hidege ne üssön át a papíron az alkaromba).

S most bejön a kávéházba egy őszbecsavarodott vénlány. Jegyzetekkel, füzetekkel. Felméri a helyiséget, a sok üres bokszot, és letelepszik a tőlem csak egy arasznyira levő asztal mellé. Előpakolja ő is a jegyzeteit, felteszi az elvesztés ellen madzagokkal biztosított szemüvegét, kinyitja a füzetét, amelyben valami ismeretlen – talán ázsiai – írással vegyest latin betűs szövegek vannak. Felpillant az égre ő is, és elkezdi pontosan azt csinálni, amit én. Illetve: amit eddig én csináltam. Mert az én golyóstollamba beállt a görcs, odalett az ihlet, elszállt a Szentlélek, szétnyomott bogarak a papíron a betűim…

A koffein már csak a mérgemet pumpálja feljebb.

Őnagysága is ír. Kínaiul, japánul, malájul, örményül vagy tamilul.

Balról jobbra ír.

Én is: írok. Magyarul.

Én is balról jobbra.

Mint két magántanuló diák, aki ugyanabban a padban körmöli az írásbeli dolgozatát. Két különböző tantárgyból.

Padtársamnak mintha szárnyakat adna, hogy szinte versenyben együtt dolgozhat velem. Engem tönkretesz, megbénít, megszégyenít. Elviselhetetlen világossággal érzem az írói munka nevetségességét és hiúságát.

Leteszem a golyóstollat.

Most ő is leteszi.

Írnom is, nem írnom is: röhej.

 

Párizs kagylószín egéről a futó felhők közül ki-kitekintő napocska közönyösen nézi, hogy a város számtalan bisztrójában körmölő írók, költők és filozófusok az emberi lét milyen külső-belső nyűgei közt jutnak el a kifejezhetetlennek – mégis megközelítő – kifejezésére.