Szégyeneimből

 

Távoli, tompa nyomásként van jelen az a rossz érzés, hogy elfogadom Sőtér István kitüntető baráti gesztusait, és közben a fülem botját sem mozdítom megküldött könyveire. Lelkes leveleket kéne írnom, vagy elmélyült telefonbeszélgetésbe bocsátkoznom, hisz oly távolságtartóan személyes jellegű írásművek az övéi, hogy eleve a civilizált illemtudásra apellálnak. Én meg kihívó parasztsággal viselkedem. És épp vele, a legceremóniálisabb íróval, akit csak ismertem.

Rendületlenül küldi a könyveit, s én meg otthoni életünk nagy rendetlenségében hagyom olvasatlanul elsüllyedni őket. A tavalyiról el is feledkeztem. Vagy nem jutott el hozzám? Az újságokból tudom, hogy van új könyve. Most meghívott vacsorára. Önfeledten elfogadom a meghívást. Szakácsművészetének remekeit fogyasztjuk, méltatjuk, vitatjuk. Vendéglátóim imádnak enni. Enni és közben emlékezni – prousti részletességgel még az én életem epizódjaira is emlékeznek, lekötelező pontossággal. „A Cornavin pályaudvarral szemben – mondja Sőtér –, melynek neve engem egy harangjátékra emlékeztet, Czóbellal és veled fondue-t ettünk.” „Nem emlékszem.” És tényleg nem emlékszem. A vacsora végén egy régóta készítgetett és mégis valahogy galuskás hangon intonált mondat: „Mondd, Miklós, megkaptad te az én legutóbbi könyvemet?”

Megettem ezt a díszvacsorát, és a végén derül ki, hogy a könyvét ki se nyitottam. Sőt, hebehurgyán összetévesztem a három évvel ezelőtti könyvével… Most! ez az a pillanat, hogy a házigazda feláll és minden ceremónia nélkül azt mondja: „Eredj a fenébe!”

De nem.

A vendéglátók barátsága megserétezett madárként továbbra is köröz a gyönyörű szalonban, miközben én otthoni életünk viszontagságos körülményeiről hordok össze fűt-fát.

Az élő elügyetlenkedte a dolgát az élővel. Most, hogy Sőtér meghalt, elmúlhatna a röstelkedésem.

És mégis, egyre többször gondolok a mulasztásaimra. „Bugris, bugris, bugris!” – hajtogatom önkínzóan.

Illyés posztumusz naplójában egy kis bekezdést szentel Sőtér regényének. „Az első öt oldal szürke. Aztán valósággal a felhőkbe ugrik: oly tudatosan – s élvezetesen – ír, mint a XVIII. századi franciák…”

Hogy örült volna Sőtér, ha olvashatta volna ezt az akkor fiókban maradt naplóbejegyzést.

Próbálok elképzelni (valami nem tudom hányadik dimenzióban) egy elíziumi mezőt, ahol a halott szerző olvashatja a nagy halott költő most megjelent elismerő sorait.