Hivatás? Szorongás

Genf. 1945. május 9. Emlék.

A Molard tér – vagy a Fusterie? – egyik bárja előtt a kitett kis asztalok mellett ülünk májusi délután Gilbert Trolliet-vel. A nagy nap, hogy ez most világtörténelmi, kicsalta őt is. Még lábadozik, szó szerint, mert érgyulladása volt az egyik lábában, tromboflebitisz. A kötést még viseli. Az asztal mellett a harmadik szék üres volt. Feltette annak ülőkéjére a beteg lábát.

A téren nyüzsgött a nép. Sokan énekeltek is. Véget ért Európában a háború.

A pincér figyelmeztette a költőt, hogy nem szokás lábat székre fölrakni. Trolliet kopasz feje búbjáig elvörösödött. – Most operálták, öregem, látja. Pihennie kell.

– Akkor se.

Trolliet elsántikál. Utánaoldalgok.

 

Kánikula. A lakás úgy átforrósodott, hogy átmegyek délutáni kávéra a szomszédos szálló kávéházába. Ott, a lehűtött levegőben még tudom működtetni lottyadozó agyamat. Az emeleti hallban bársonydíványok kis asztalokkal. Itt iszom a tejeskávét, hozzá egy mandulás-kiflit.

Jegyzetelgetek.

A szomszéd asztalhoz két fiatal magyar telepszik. Elképzelhető, hogy külföldről keveredtek haza. Az egyik saruban. Ilyen melegben menthetetlenül izzadt, piszkos a lába. Látom, mert felteszi mellettem az asztalra.

– Tromboflebitisz – nyugtatom magam.

 

Valamikor a pesti kávéházakban, a bécsiekben pláne, megszokott, elfogadott, némiképp még tisztelt jelenség is volt az író, aki írt. Párizsban most is az.

Itt úgy érzem magam, blokkal az ölemben, mint aki nem szolgáltatásának megfelelően használja ezt az elit helyet.

Félek, hogy a szomszéd díványról honfitársam – meztélábbal az asztalon – még át talál szólni: – „Mit skribál maga itt?”

Budapesten az utóbbi években egyre inkább érzem elharapózni lelkemen a bűntudatot, azért mert írok.

Törékeny hivatás az írói. Ha a szó gyöke elvész, ha a hivatásból elvész azt, hogy valaki hív: vége a hivatásnak.

Fülelek. Hiába fülelek.

Nem hív senki. Még kiadó se. Színház? Ne vicceljünk. „Tollam, ceruzám vígan illan” – mondotta valaha Kosztolányi egy régi-régi világban, idestova hatvan éve.

Az én kezem is jár, már szinte összenőtt a golyóstollal. Jár, ráng a papíron a kezem: letépett pókláb.