– Van-e átkozottabb sors az örökös meg-nem-elégedetténél?
– Például?
– Például a drámaíróénál. Hallgass meg. Tegnap este nekem boldognak kellett volna
lennem. Évtizedek óta a legboldogabb estém ez lehetett volna. Úgy készültem rá, mint egy olyan
karácsonyestére, amikor – megsúgták – a fa alatt ott lesz, amit csak kértem. Úgy is mondogattam
már előtte tréfásan: még háromszor kell aludni, még kétszer kell aludni, még egyszer kell aludni
és főpróba.
Húsz éve írtam ezt a drámát. Akkor először, azóta is hányszor írtam és újraírtam. Mert
ha eljátszották, amúgy mellékesen adták elő (stúdióban, vidéken, hebehurgya szereposztással
– s az eljelentéktelenített bemutatókhoz mért kritikák a lapokban). A sikertelenség okát mindig
magamban kerestem. Elvetettem, amit írtam, s alapjaitól kezdve építettem egy új drámát az oly
nehezen kifejezhető kifejezésére, az egyre magasabb igényű tragédia-formát keresve… És most
megvan a nagyszerű főszereplő (ő meg hány éve keresi a találkozást ezzel a szereppel!). Mellette
van még legalább két színészi reveláció, s megvan az értő, elmélyült, a szöveg legbensőbb
értelmére is figyelő rendezés. Mi kell még? A siker? Az is megvan. Ismeretlen emberek kapják
el a kezem és köszönik. A végén a kis Játékszín vörös kortinája előtt vastapssal felérő ovációt
kapnak a színészek.
És közben, míg szól a taps, azon tűnődöm, hogy hová is illant el a szövegből egy
nekem oly fontosnak tetsző mondat. És az a másik? És a harmadik? – „Ennyi
fogadkozás után végre le kellett volna tennünk valamit az asztalra!” – mondja a fiú,
miután benzinnel fellocsolta a szobát; utolsó számvetés ez, generációja sikertelenségéről.
Esküvői ruhában ül a fiatalasszony a benzinben és azt feleli: – „Asztal sincs”… És hová lett az a mondat, amit a mezítlábas Máté mond, mielőtt meggyújtja a
gyufát: „Nézd, éppen olyan hamar eltűnik a benzines lábnyom, mint ahogy eltűnt az
izzadó paraszt lábnyoma”… És hova tűntem el a darabból én? Hisz az előbbiekkel
egy bokorban volt az is, hogy „a nagyralátás, ez a tragikus vétek, a hübrisz! a
hübrisz! ilyesmit mondogatott a drámatörténet-tanár is, de csak akkor, amikor készületlenül jött
be az órára és hasalt – no de most már őt is kirúgták”.
És hiányzik az a kis kemény párbeszéd arról, hogy nincs kiút:
– Meg fogják érteni, hogy miért haltunk meg?
– Majd jön egy másik fiatalság.
– És ha nem jön?
– Akkor meg miért érdemes élni?
Nem is értem, hogy mikor tűnhettek el ezek a keményebb mondatok? Hisz két
hét óta minden próbán ott voltam. S még pár nappal ezelőtt is ezek a mondatok megvoltak,
szervesen, szituációban, kidolgozva, átélve, erős effektusokat ígérőn…
Mikor próbálták vajon a darabot ezeknek a kihagyásával?
A főpróba közönsége mindig hálás, még mindig tapsol, nekem meg kezd elnehezedni
a szívem.
Nincs erőm hazamenni. Akit érek, kérem, üljünk le valahol egy pohár borra. A
színházból senki sem áll kötélnek. A fiatal költők közül, akik ott voltak, hárman velem tartanak.
Szkárosi, Györe, Parcz. Társaságukban csillapítódnak háborgásaim. Nagyon jólesik most velük
lennem. Egy órát üldögélünk egy túl díszes, mocskos abroszú körúti eszpresszóban, ahonnét az
éjszakai bárba a bejárat olyan, mintha csakugyan az alvilágba szólna. Nemcsak belépődíjat kell
fizetni, egy rendőr is áll ott, aki a lokálba leigyekvőket sorra igazoltatja.
Gyalog megyek haza. Éjfélre jár.
Az úton a kimaradt mondatokat mormolgatom. Mi dolgozhatott itt? Cenzúra?
Öncenzúra? Művészi meggondolás?
Befelé hulló könnyek, rejtett bánat.
Otthon veszem csak észre, hogy a fél kesztyűm valahol elhagytam.
Elviselhetetlen, ahogy most brutálisan rám tör a kifosztottság érzése. A kesztyű: konkrét tárgy, érték, ára van.
Jogosult tehát az elkeseredés és a nyugtalanító hiányérzet az elveszítésén. Mit érnek? Mindent?
Semmit?
A megsirathatatlan mondataimért a gyász beköltözik abba a frusztrációba, amit a fél
kesztyűm elvesztésén érzek.
Éjfél után szaladgálok le a lépcsőházba, le a Belügy elé, próbálok rájönni annak a
bárnak a nevére, ahol ültünk…
És anyámra gondolok, aki a halálra már felkészülten, türelemmel és fegyelmezetten
viselt agóniájában, élete utolsó reggelén keservesen megsiratta egy kedves poharát, amelyet
eltörtem.
Már akkor is úgy éreztem, hogy ez volt számára a jótékony alkalom, hogy forró
könnyek között elbúcsúzhassék az élettől, melyet még aznap falhoz csap a halál.