Hommage

A szent szegénység fogalma Magyarországon megszűnőben van.

A gazdag emberek, fiatalkoromban – emlékszem s bevallom – lenyűgözően hatottak rám. Megigézve, hitetlenkedve – hogy íme egy ember, akit felvet a pénz – s diszkréten bámultam őket.

Mégis, csodálatom igazi tárgyai a szegények voltak, akiknek szegénysége megközelítette az abszolút nullpontot. Boldog voltam, ha láthattam ilyeneket. Jól éreztem magam náluk. S szerettem volna barátaimmá tenni őket. Ez nem valami egyéni bizarrság volt. A nagy szegénység, különösen, ha szellemi vagy erkölcsi kiválósággal párosult, a régi Magyarországon általában tiszteletet gerjesztett. Ha Horváth Imre, a mesebelien szegény költő (sustorgott rajta az újság, ez volt a meleg alsója, s ez az első legendája) végigment a váradi korzón, a milliomos Vájszlovics tisztelettel kalapot emelt előtte. Pedig H. I. tündérmesebelien fiatal volt akkor, és írni is csak négysoros verseket írt.