A hajó elmegy

A kikötőben lassan moccanó óceánjáróról még dobálják a szerpentint a rakpartra. A testvérek, rokonok, barátok még integetnek egymásnak. Mintha ezentúl is éppoly jó testvérek, rokonok s barátok maradnának. S egy félóra múlva már a füstje se látszik a hajónak.

Kelet-Európa is lebukik lassan, lassan, de biztosan – az Odera, Lajta túlsó partjairól nézve – a szemhatár alá. Magyarországostul.

 

M.-nek át kéne iratkoznia Rómából a firenzei egyetemre. Mivel a külföldiek száma meg van szabva, egyetemenként más a kontingens, kérdem, van-e még szabad hely. „Bőven” – mondják. „Akkor?” „Sajnos nem megy.” „Miért?” „Mert csak a közös piaci országok fiait veheti fel az egyetem a maga jogkörében…”

Nem magyaráztatom tovább. A diszkrimináció belém nyilalló szégyene segíti lassúdad intelligenciámat, hogy azon nyomban értsem, miről is van szó.

– Friss rendelet. Talán visszavonják.

Még hallom az együttérző, vigasztaló szót. Hisz nincs az olasz lélektől idegenebb, mint a xenofóbia, rasszizmus vagy a blokkokban gondolkozás. Egy tavaly karácsonykor olvasott vers sorai dobolnak föl bennem. Szentmihályi Szabó Péter írja le benne, hogy Amerikában csak akkor jutott lakáshoz, amikor letagadta, hogy honnan való.

 

…jártunk házról házra s lakásra, két gyermekkel lakást bérbe- venni, ám minden hiába: Kelet-Európa? Sajnos, lekéste.