Vanitatum vanitas

Reggeli Kozák Andrással, Somogyi Józseffel.

Kozák tegnap este óta hajtogatja: „Én vagyok Iophon!” – Az első pillanatban nem is tudtam, mit beszél. Hát persze, az öreg Szophoklészről írott drámámban, a fiú. Idéz belőle jeleneteket, mondatokat. Él benne, mint egy szerep; amit senki nem osztott rá. Se rá, se senkire. Könyvben olvasta. Megtanulta. Én már nem emlékszem a dráma részleteire.

Tíz éve írtam. Azt hittem: főmű. Jobb lett volna, ha nem említi.

Somogyi arról beszél, hogy készülő szobrait egy időre hagyja, mással foglalkozik, aztán visszatér hozzájuk.

Mondom, én is így vagyok: visszatérek három, öt, tíz éve fiókba rekesztett drámáimhoz, s beléjük építem azt az időt, ami közben eltelt. Az életemet. Amit a történelemből közben megértem és megértettem. A halálközelséget. Ezt mind szereti a dráma. Növekednek, évgyűrűre évgyűrű kerül. Mozdulatlanok. Nedvkeringés azért van bennük.

Most ezután a beszélgetés után, előveszem majd a Szophoklész-drámát is. Iophon szövegét hadd halljam szívemben Kozák András hangján.

Somogyi nem akarja elhinni, hogy nekem szinte semmi de semmi kapcsolatom sincs Magyarországon a színházakkal. Mondom neki, hogy ha nem két, hanem tizenkét színigazgató, főrendező volna itt ezen a fesztiválon, s egy héten át mindennap együtt ülnénk a zsűriben, s együtt ebédelnénk, reggeliznénk, vacsoráznánk, éppúgy nem ejtene egyik se egyetlen olyan szót se előttem, amely arra utalna, hogy én drámaíró vagyok (volnék, voltam, lehetnék), mint ahogy – figyelje csak meg – a jelen levő két színigazgató is kerül minden ilyen célzást, akármennyit vagyunk is együtt.

– Ez lehetetlen! – kiált fel Somogyi.

Kozák András eltűnődik, s azt mondja:

– Ez csakugyan így van.

 

Aztán érmekről beszélünk és halotti maszkokról.

Mondom, hogy megvan nekem Ferenczy Béni rajza a halott Adyról, s a rajz nyomán készült érme is. (A rajzot még Bénitől, az érmet Tolnay Károlytól kaptam.) És hogy ezeken hogy sugárzik Ady apollói szépsége!

Somogyi elmondja, hogy készített szobrot Tamási Áronról már a kórházban. Halálos ágyán ült modellt neki Tamási.

Juhász Feri épp egy ilyen órában ment beteglátogatóba Tamásihoz, s hogy el ne árulja megrendülését, évődve azt kiáltotta: „Hogy mik történnek itt!” Mire Tamási kimondta, félreérthetetlen utalással közeli halálára: „És hogy még mi fog itt történni!”

Aztán az meg is történt.

Tamási Áronné, friss gyászában nem akarta hagyni, hogy Somogyi megcsinálja a halotti maszkot. Ne martirizálja a békében megenyhült arcot. Igaza lehetett. Ha a holttest képes létrehozni, ha csak pár órára is, valamit, ami olyasmi, mint az apoteózis – egy aurát a fej körül –, minek azt gipsszel beborítani. Pár nap múlva adott csak rá engedélyt. Már a boncolás után. Így kapta meg a holttestet a szobrász. A boncolásnak és a dekompozíciónak a jegyeivel.

A varrásnyomok a maszkon is látszanak, és a gipszbe ragadt szőrszálakból tovább tépődött valami, a negatívból a pozitívba.

– Majd én csipesszel, reszelővel ezeket eltüntetem.

– Áron maszkja már az utókoré, ehhez már nem szabad senkinek se hozzányúlni – érvelt Somogyi. Ő meg már a művet védte. A művét, a maga döbbenetes különösségeivel. Popart-voltában.

Lám, milyen kiszolgáltatottak leszünk a halál után!

Ül fölöttünk a Kegyelet, ölében meggyötört-megbékélt arcunk gipszmásával, és megpróbálja eltüntetni halálunk legbrutálisabb nyomait. Irgalmas női ösztön ez. (Hatvany Lajosné is elmondta Domokos Mátyásnak, hogy ő a tűzbe dobta Ady haját, amit férje lenyisszantott a halott homlokáról.)

Most, hogy Somogyi meséli mindezt, az az érzésem, hogy láttam én ezt a jelenetet. Csak azt nem értem, hogyan is láthattam? S miért rémlik, hogy kerek ablaka volt a kórházi szobának? A Styxen átkelő hajónak micsoda kabinjában utaztam én velük? Miféle déjà-vu játszik velem? Vagy talán a magam halála színterét látom meg kissé előre?

S aztán hallani vélem Juhász Ferenc hangját, ő is ezt a pillanatot mondja. Igen, ő ezt még a koporsónál mondta el…