„Évente elmegy tíz-húsz temetésre” – így kezdi Kosztolányi
a Közéleti kitűnőség arcképét rajzolni. Megadva ezzel a protokollnak
a „pompes funèbres” alaphangot. S aztán leírja a nagyember bankettjeit,
a fogyókúráját Marienbadban, magas vérnyomását, olvasmányait, esti rádiózgatását (a tévét
akkor még nem találták fel) – leírja feledésbe temetett élőit és halottjait: „Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt az apja-anyja, és keresztnevükre csak néha emlékszik…”
S aztán a zárósor, a könyörtelen, a logikus: „A földbe véle. Temessétek el.”
Lám, addig járt a korsó a kútra… A Farkasrétibe, a Kerepesibe.
A vers első és utolsó sora pompásan összecseng.
Porból vagy, ó, kitűnőség! és porrá leszel.
Mióta a közéleti kitűnőségféleségek kirakatában feszítek én is, gyakrabban mormolom
magamban Kosztolányinak e nagy szatíráját (és a Gulyás Páléit: a Tiszteletbelit, a Naftalin kabátot) preventív céllal.
De hiába. Túlteljesítem a Kosztolányi gúny- és rémképét.
Évente tíz-húsz temetés? Mily idilli statisztika! Volt úgy, hogy egyetlen napon három
ravatalozó előtt is toporoghattam. (Igaz, hogy ez Csernobil nyárutóján volt.)