A Paradicsom Kapuja

Mi maradt Sophie után, emlék, ebben a lakásban, amely minden részletében tükrözte szeretetét a szép tárgyak és a virágok iránt?

A lakásban, amely nekem elefántcsonttoronyként szolgált, húsz éven át.

Mindent elvittek. Üresek a falak. Az sincs itt, amit karácsonyokra, névnapra én adtam neki: az sincs, amit – mindig gazdagabban megtetézve – ő adott nekem. (Könyv, kép, üvegpohár.) Egy hónapig tartott a csomagolás, addig nem is igen tehettem be ide a lábam.

Mégis.

Szobájának balkonra nyíló ajtajánál, az oldalfalon ott maradt egy poszter. Nagy méretű és csekély értékű repro. A firenzei Keresztelőkápolna bronzkapujának a színes fényképe. Beborítja a magas falat, a függöny és az erkély közötti beugróban. Emlékszem, milyen alkalmatlan volt ezt a posztert föltekercselve repülőgépen hozni. De megérte. Ezt a helyet mintha rászabták volna… Értéke semmi. Csak az a bizonyos pretium affectionis.

Amikor reggel kiment a balkonra virágait megnézni, Ghiberti bronzkapuja mellett ment el.

Sophie-nak ez a poszter Firenzét idézte, nekem most már azt a maga szerénységében is oly gazdag, harmonikus és kultúrával teli életformát, amelyet egy kivételes szellemmel megáldott asszony itt a Váci utcai ház legfelső emeletén maga körül megteremtett.

Az ószövetségi jelenetek a Paradicsom Kapuján neki bizonyára idéztek régi emlékeket is oly bensőséges, intenzív, zenével teli prágai gyerekkorából… (Milyen rövid még az övéhez hasonló, hosszúnak mondott emberélet: mióta ismertem, készült haza Prágába – 1968. augusztus közepén már minden együtt volt az útra, az útitársak is, de Brezsnyev ebbe is beletenyerelt. Így hát nem látta viszont szülővárosát.)

Most olvasom Dosztojevszkij feleségének emlékiratait, a firenzei fejezetekben írja, hogy a Dóm előtt elmenve, férje mindig megállt a Battistero keleti kapujánál. Nem győzte bámulni. S azt mondta: „Ha gazdag leszek, lefényképeztetem, s ennek képe mindig ott lesz a dolgozószobámban.”

Nekem most itt van.