A rinocérosz helyett az afrikai nő

Évszámra nem járok moziba. Nem azért, mintha valami kifogásom volna a nyolcadik múzsa ellen, hanem csak azért, mert úgy adódik, hogy nem járok. Pedig hogy imádtam filmet írni (holott a filmíró: helóta!), viszont drámát írni nem szeretek. (Pedig a drámaíró még egy diktatúrában is: szuverén!)

Giuseppe, a festő tegnap estefelé azzal állított be, hogy születésnapja van, s felhozta egy szobrász barátját (mellékesen: szerzetes), aki Carrarából – a márványtömbjei közül – egyenest erre a jeles napra utazott Firenzébe. Valamikor együtt jártak a Szépművészetek Akadémiájára.

Nekem is ki kell rukkolnom a születésnapon. Egy flaska chianti akadt. S utána meghívtam színházba őket. Mindenütt hirdetik a Rinocéroszt. Nézem az újságban, kilenckor kezdődik. Épp odaérünk.

Az előcsarnokban egy lélek se. A pénztárból előjön egy lány, és zavartan mondja, hogy elmarad az előadás.

Lehet, hogy ezen az estén Firenzében egyedül mi hárman lettünk volna kíváncsiak Ionescóra?

A két képzőművész fellélegzik. Ők se lelkesednek Ionescóért. „Menjünk moziba.”

Valami Afrika-filmet játszanak. Nyolcoszkárost. A mozi zsúfolásig tele. Brandauert már ismerem, de azt mondják, hogy nem is ő, hanem a színésznő lesz nagy. A nőt azért veszi el Brandauer, mert sok pénze van. Szerepéből következőleg a színésznőnek így nem is muszáj vonzónak lennie. Nem is az. Bájak helyett csekk-könyvvel bír. Viszont Brandauertől szifiliszt kap. De hála a Salvarsannak, ebből kigyógyul. Látjuk őt, amint hamarosan skrupulus nélkül lefekszik új szerelmével. Mindez a legsötétebb Afrikában történik, ahol ők egy kis privilegizált társadalmat képeznek, bőségben, kényelemmel, nappal sportosan, este szmokingosan, s kifinomult érzelemvilággal. Erről nem is csak az egymás közti kapcsolataikban tesznek tanúságot, hanem emberileg bánnak bennszülött szolgáikkal s a falu négereivel.

A filmben van imponáló férfihős is. Ő az, aki a szavannában az oroszlánokat, mielőtt a gyógyult hősnőt megennék, leteríti. Van árvíz, a hősnő gátat épít, de nem esik bele a vízbe, pedig az olyan, hogy ha beleesnék, biztosan elsodorná. Örvénylik is. Van tűzvész is a filmben, a hősnő olt, de itt sem történik semmi baja. Kis repülőgépen szálldos összevissza Afrikában, ámde amikor a gép végül lezuhan, ő épp nincs rajta, csak a szerelme… Így viszont megint magányos lesz, nincs mit s nincs kit keresnie többé Afrikában, tehát csomagol és hosszan búcsúzik fekete szolgáitól. Ami a folyószámláján volt, az ráment Afrikára és Brandauerre… Éjszaka egyig tartott a film. Sokkalta rövidebb lehetett volna, ha nincs még feltalálva a Salvarsan.

„Gyönyörűek a képek Afrikáról” – mondták végül barátaim, a moziprogram mentségére. Csakhogy ez a hatalmas természeti táj számomra épphogy elhalványította és segítette nevetségessé tenni a film cselekményét. Azt tett vele, amit ez a cselekmény érdemelt.

Sajnos, a négerekből és az állatokból is csupán gazdáik iránti pozitív érzelemviláguk volt a filmen látható (hűség, csodálat, szemérmesen leplezett rajongás), mint ahogy a szomáli nők vagy a flamingók szépsége is abban funkcionált, hogy esztétikai örömöt nyújtott a teremtés fehér urainak.

Azt hittem, hogy mindez a neokolonialista nosztalgia rég a múlté.

Azt mondják: ez az év filmje.