Szomszédos országban – de mintha csak otthon…

Mielőtt egy üzletbe bemennék, benézek, hogy lássam, fiatal-e a kiszolgáló. Ha fiatal, nem megyek be. Majdnem biztos, hogy közönyös, semmibevevő, impertinens lesz. Keresztül fog nézni rajtam. Nem veszi a fáradságot, hogy úgy beszéljen, hogy megértsem. Ha elsőre nem értem, vállat von. Esetleg cinkosan össze is nevet falat támasztó társnőjével, a másik eladóval, hogy megint micsoda egy világmarháját hordott oda a szél meg az Ibusz.

A negyven éven felüliek viszont általában kedvesek, segítőkészek. Ahogy Pesten mondják mostanában: „kulturáltak”. Csakhogy sokkal kulturáltabbak annál, mint amire Pesten mondják, hogy kulturáltak. Van egy kedves mosolyuk, ha belépnek az üzletbe. Miért? Megtörte őket az élet? Vagy talán ők még más iskolát jártak? Húsz évvel ezelőttit? Otthon még kaptak leckét az ötven évvel ezelőttiből? Bennük még, úgy látszik, él az előző nemzedék civilizációja.

Fülembe itt is (mint még hány más pontján a világnak) visszacseng Marsall László egyik verse, magyar tapasztalataink alapján oly végtelenül fájdalmas és elevenbe vágó.

Elembertelenedésünket jelzi: „Örök szégyenünk a láthatatlan vonal / embert embertől elkerítő…”