Toszkána

Ebéden vagyok G. Bevilacquánál. Szép vidéki ház egy Firenzén messze kívül eső dombon, körös-körül a quattrocento festészetéből ismert toszkán dombvidék – a ciprusok sötétzöldje, az olajfák ezüstszürkéje, itt-ott egy-egy gazdaság kis épületcsoportja. Ezek a gazdaságok ugyanazok, amelyeket a quattrocento-képeken látni. Egy ilyen ötszázéves gazdaság elhanyagolt épületeibe költözött be a professzor-kollégám. Az egykori kocsiszínekben, istállókban, szárítókban kedvére terped szét folyton nagyobbodó könyvtára. Nemcsak a háziak élnek évek óta valami csillapíthatatlan tevékeny derűben, az építkezés-átalakítás, berendezkedés fészekrakó lázában – az asztalos vasárnap reggel is ott volt már, családostul –, hanem maguk az öreg épületek is látnivalóara élvezik, hogy foglalkoznak velük, hogy megbecsülik őket, és maguk is igyekeznek megmutatni, hogy lám, mi minden kitelik még tőlük. Az egykori kocsiszín – most nappali terem – mennyezetét tartó cédrus szelemenfák csak szebbek attól, hogy megrágta őket az idő vasfoga, és vidáman viselik új terhüket, fölöttük a szénaszárítóban berendezett hálószobákat, fürdőszobákat…

Megfigyelem, hogy az alkotó tudósi munkának milyen ideális feltételeit nyújtják a hagyományos mezőgazdasági igényeket szolgáló épületek. Illyés nyomán, persze, nem nehéz észrevenni, hogy a paraszti életforma minden civilizáció között talán a legtestvéribb közelségbe tud kerülni a szellemi munkához, legalábbis ahhoz a fajtájához, amely egy autonóm életmű kialakítását tekinti feladatának.