Vírusok, gének

Lázasan, hurutosan, mellet szaggató köhögéssel mentem el mégis Gödöllőre, Szabó Ede temetésére. Hiába ez a hideg komisz február, vígan tenyésznek az influenzás megbetegedések kórokozói, valamiféle felderíthetetlenül titkos vezérkari főnökség stratégiája szerint támadó vírustörzsek.

Ezzel szemben, a haditudósítások oly megszokott optimizmusával, az egészségügyi minisztérium a mai újságban feltűnő nagy betűkkel közölte, hogy nincs influenzajárvány.

A fűtött Volga melegében féloldalamon érzem a kocsi ajtaján-ablakán át a kinti hideget. A hirtelen rám jövő tüsszögéseket a kalapomba fojtom. Nem volna szabad ilyen állapotban utaznom, már csak az autóban mellettem szorongókra tekintettel sem.

„Jobb lett volna, ha otthon marad és ágyba bújik” – mondja mellettem az autóvezető is. Rajta már nem fog, állítja, mert túlesett egy influenzán, engem félt, hogy nehezen fogok kilábolni három nap múlvára, amikor indulnom kell Firenzébe. Nekem meg eszemben jár apám sorsa, róla mondogatták, hogy abba halt bele, hogy amikor még csak kerülgette a járvány – ő, a nagy hipochonder (kilincset csak kesztyűben fogott meg) –, kiment a velünk jó szomszéd Winterék Ilona lányának a temetésére, s a hosszú szertartást fedetlen fővel állta végig, mint egy magyar úr, holott fent is hagyhatta volna a kalapját, hisz ez ott még illendőbb is lett volna… De úgy látszik, ily módon korán eltávozott (s ezért számomra ismeretlenül maradt) apám ragaszkodott a maga saját etikettjének normáihoz. El tudom képzelni, hogy milyen eszményi táblai tanácselnök lehetett. Vaskalapos volt, otthoni szokásaiban, s talán akkor is, amikor kegyelmet lehetett volna gyakorolni, és levette a kalapját egyes-egyedül a havas esőben, spanyolnáthás gyászolók között, zsidó temetésen.