Elátkozott várkastélyban

S. K.-nak

 

A háború alatt folyton folyt a rádióból az érzelmes német katonasláger: a Lili Marlen. Volt benne valami nyúlós szomorúság. Nem a végső győzelemről szólt. De a háború totalitásába ez a nosztalgikus hang, úgy látszik, belefért. Nem emlékszem, hogy a háború utáni évtizedekben hallottam volna, belső hallással sem, bár a motívuma mint egy nehezen eltiporható fülbemászó…

Három évvel ezelőtt megint hallottam. Azóta feljár bennem. Rajtakapom magam, hogy dúdolgatom.

Igen, három évvel ezelőtt egy őszi estén, már a korai sötétedéssel értünk oda, Csucsán jártunk, a Boncza-kastélyban. A nagyházban a Goga-emlékmúzeum, a meggazdagodott román közéleti költő rosszprocc ízlésével berendezve – afféle román D’Annunzio. A kisházban törött gipszekre és bokályokra emlékszem, itt van Ady emlékszobája. Lehet, hogy volt egyéb is, de elmosódtak az emlékeim. Minden emléktárgynál elevenebbek voltak itt számunkra Adynak csucsai háborús versei, meg azok az egyre nehezebb megfejtésű ószövetségiek, meg gáláns-suta szerelmiek, amelyekben egy szikra sincs a Léda-versek tüzéből… Ezekből a versekből mondogattunk egymásnak felrémlő sorokat. Odalentről szünet nélkül harsogott – mióta áttörte a Bihar hegységet, azóta szólhat így – a Sebes-Körös.

Lelkünk mélyéig meg voltunk rendülve.

Ekkor hallottuk, hogy csengő leánykahangon valaki eszelős következetességgel énekli a nagyházban a Lili Marlent.

Aztán előjött, aki énekelte.

A falhoz húzódtunk. De talán különben se vett volna észre.

A kastély marcona fegyveres őrére támaszkodva egy százéves öregasszony vonszolta magát és énekelt. Goga Octavian özvegye.

Talán valamikor színésznő lehetett vagy énekesnő. Kiművelt hangja szárnyalt a homállyal töltődő szűk folyóvölgyben, és olyan üde volt, hogy szinte infantilis.

Szöveggel énekelt-e, vagy csak lallalázott, már nem emlékszem. Csattogott, mint valami nemzet csalogánya. Férje politikai fénykorát idézte a repertoár.

Hozzá igyekezett. Goga Octavian monumentális, neo-bizánci ízlésű mauzóleuma a kastélykert legmagasabb pontján, fönt a hegyormon állt. Ott még volt valami alkonyi fény, egy mozaikfal ragyogására emlékezni vélek…

Efelé kapaszkodott az emelkedő útjain a nyilvánvalóan fuzsitus özvegy, karjánál fogva vonszolta őt feljebb, egyre feljebb a szolgálatára rendelt test- és múzeumőr, de így is sokat botladozott szegény asszony, el-elhanyatlott, és közben torkaszakadtából énekelt.

Aztán eltűntek a szemünk elül a hegyoldalban álló román falusi fatemplom mellett, amelyet a politikus-költő a havasokból telepített ide a maga kertjébe. Csak az énekszó hallatszott tovább, töretlenül.

Mi lent maradtunk, a kapu melletti könyöklőnél Károllyal és Istvánnal. Alattunk az egymáshoz szoruló vasúti sín, folyó és országút. Innét nézte Ady a menekülőket. Próbáltuk összerakosgatni azt a hatalmas verset: „néma dzsin ül büszke torkomon…”

És aztán az a sor a tébolyról.

Ember az embertelenségben.

Váradra hazafelé menet (nekem ez már örökre hazafelé) a Királyhágó tisztásain itt-ott tüzek égtek. Vándorcigányok vacsoratüzei.

Jó lett volna közelebbről megnézni őket, de István nem javasolta, hogy megálljunk. S mégiscsak ő ismerte jobban a viszonyokat Ady szűkebb hazájában.

Menet volt vagy jövet, hogy egy falusi román lakodalomba is bekeveredtünk?