Megnyílt az Élet Kapuja

Utoljára talán Bakócz próbálkozott vele komolyan, hogy idegen létére pápa legyen Rómában. Erről a meghiúsult szép magyar illúzióról (egyikről a sok közül) Herczeg Ferenc regényt is írt. Posztromantikus történelmi regényt. Az Élet Kapuja volt a címe…

Bakócznak a pápaság nem ütött be. És azóta se senki külföldinek. Az angol pápáról szóló színdarab humora (Kálmán György cigarettázott benne a pápai trónuson, mint egy képzeletbeli valahányadik Hadrián), a bulvár-abszurd drámákéval volt rokon.

Ahogy most a sikeres konklávé után Wyszinski és Wojtyla egymás előtt térdre borul és zokogva összeölelkezik – ez a kelet-európai nemzeti romantikának minden Herczeg Ferencét és Sienkiewiczét felülmúló jelenete.

Csak bámulni lehetett ezen a pápaválasztáson a Szentlélek leleményét, amellyel kicselezte a két olasz favoritot. A teológusok szerint a konklávét a sugalmazó Szentlélek közvetlenül irányítja.

A Szentlélek azóta is egyfolytában súg az új pápának.

Alig múlik el nap, hogy Wojtyla ki ne találna valami meglepő gesztust – az újságok aztán széltében tárgyalhatják. Keresztbe rakja a lábát és cigarettázik ő is. Mexikóban megcsókolja a repülőtér betonját. Kórházba jár, betegekhez. Keresztelni is elmegy, mintha holmi plébános volna. Miért ne? Komolyan veszi, hogy ő Róma püspöke. Nápolyba fehér dzsipen vonul be és közben az O sole miót énekli. Versei hanglemezkiadásainak, kazettáinak már akkora a sikere (eddig hatvan nyelven jelentek meg), mint a beat-énekeseknek. Felszentelése előtti szerelmeinek története az olasz vallásos asszonyok kedves olvasmánya a képes magazinokban. A pápa a nők kedvence. Egy „izmos pap” – és nem is tagadja le, hogy teste van, sőt. „Meglátszik rajta, hogy reverendában is férfi” – írják az újságoknak a hölgyolvasók. Már a legelső audiencián a fülébe harapott neki egy apáca. (Utána a kedvesnővér az emóciótól elájult.) Azóta is: boldog, aki érintheti. „Mintha a szívemet akarták volna kitépni” – mondja a pápa szerényen, amikor kiverekszi magát a hívek és hívőnők gyűrűjéből. Egy angol fiatalasszonyt – rák, végső stádium – a pápa megcsókolt, s megtörtént a csodás gyógyulás. A kardinálisoktól, miután megválasztották, nem laudeturral, hanem ciaóval búcsúzott, aztán kiszökött a Vatikánból, fogott egy taxit, a sofőrnek megmondta, hogy pénze nincs, még nem kapott fizetést, egy pápai áldásban megegyeztek. Abba a kórházba ment, ahol egy öreg lengyel pap haldokolt, aki valamikor Wojtyla lelki vezetője volt – őt ment megölelni. A beiktatására (koronázás ezentúl nincs!) eljött jó néhány államfő, koronás király is. Nem velük vacsorázott, hanem a lengyel zarándokokkal, zengett a Vatikán a zakopanei hegyi nótáktól.

Aztán uszodát építettetett magának, a Vatikánban is, a nyaralójában is. Az olvasók beírtak az újságoknak: miért nem a vietnami menekültek gyerekeinek adja a pénzt Őszentsége? Ezeknek válaszol: „Ha minden reggel úszom egyet, megspórolom nektek legalább két újabb pápaválasztás költségeit.” Megjelenik az újságokban a karikatúrája: II. János Pál trambulinon áll, fecskében-glóriában, fejest ugrik. A felirat: Mens santa in corpore santo. (Fordítsuk talán úgy, hogy Szent testben Szentlélek.)

Az elmúlt évnek ő lett a szupersztárja.

A tömegkommunikáció kedvence. A képernyőn folyton feltűnik, s nem is csak Olaszországban. Vasárnap délelőttönként a rádió keresőjét forgatva, hol itt, hol ott zendül fel érces hangja, szlávos akcentusa. Azt mondják, a mise végén nem is azt énekli, hogy "ite missa est”, hanem azt, hogy "ite massa est” – mert mindig a mass-mediára gondol. Fiatalon valami félamatőr-félegyházi társulatban színészkedett. Állítólag onnan hozta volna diadalmas rögtönzőtehetségét. A visszafogott alakítótehetség mindig is nagy hajtóerővé lehet a közéletben. Ellenállhatatlan erő. Akár történelemalakító is. (Példa rá a laikus államférfiak közül: Nero, a magántáncosként is sikeres XIV. Lajos, a Pap Károly drámájában emlékezetesen statisztáló Aczél György és az új amerikai elnök, Hollywoodból.)