Halál de luxe

Novella.

Egy író halála.

Ami ma Magyarországon státusszimbólum, az benne van.

Az agóniához titkárnőjén át telefonon asszisztál a miniszter. Még idejében érkezik a Vörös Zászlórend, s ezzel egyidőben az összes művek iránt érdeklődő nyugatnémet kiadó.

Iróniával megfűszerezve még jó is lehetne az írás. De így! Bámulatunk tárgyaként tálalja a haldokló világhírét és a művelődési miniszter libamájszívét.

Szerzője széltében meséli, hogy a lap szerkesztője, amikor elfogadta a novellát, alig bírta végigolvasni, mert minduntalan bepárásodott a szemüvege. Ki hitte volna? Eddig is olyan volt, mint egy krokodil, s lám, most már könnyezik is.

Amikor a novella megjelent, maga a Nagy Libamájszív is gratulált az írónőnek. Még csak nem is a titkárnőjén keresztül. Kellemesen találva érezte magát a haldoklók és özvegyek iránt oly emberi diktátor szerepében.

És a novellabeli írófeleség! aki páratlan lelkierővel vidám és szexi tud lenni a haldokló mellett, és elővéve egykor művészi álmai hegedűjét, eljátszik neki még egy szólószonátát a kisteremben. Ennek hangjainál szenderedik örök álomra a nagy magyar író.

Hát Babits nem így halt meg. Móricz se. Nagy Lajos se. Tersánszky se. Hogy ne is beszéljünk azokról, akik elébe mentek a halálnak. Mesterházi már igazán kiérdemelte volna, hogy egy párt és egy kormány kövesse aggódva végső szenvedéseit, s úgy halt meg, oly nyomorú emberi halállal, hogy csak a Stuki kutyája üvöltött mellette, amikor rátaláltak.

Kiknek jut hát osztályrészül efféle mesebeli, kormányszintű kimúlás? Gondolom, azoknak, akik nem csupán örökbecsű műveket hagynak hátra, hanem rátermett íróözvegyeket is, akik megszervezik férjüknek az agóniát és az utókort.

Halálnak halála helyett ezek a szerencsésnek hitt írók ilyen minőségi halált halhatnak.